György Sándor

1940 szeptember első felében zajlott le az Észak-Erdélyi bevonulás, amely a két világháború közötti revíziós időszak legnagyobb sikerének tekinthető, és nem csak a terület nagysága, az ott élő magyarok száma, valamint a rengeteg ásványkincs és egyéb nyersanyag miatt. A trianoni békediktátum után Magyarországon gyakorlatilag csak a valamiféle revíziót hirdető politikai erők maradhattak fent; ez persze lehetett békés vagy fegyveres, teljes vagy etnikai alapú, a hivatalos vezetés mindenesetre (a katonai korlátozások okán is) a politikai eszközök mellett döntött. Bár az 1920-as években is voltak kisebb sikerek - Sopron és környéke, Somoskőújfalu - a nagyobb arányú terület-visszacsatolások ideje 1938-ban vette kezdetét.

Isten Hozott! Hát így fogadták őket... Erdély 1940-ben. Forrás: Fortepan

Ebben az időszakban a Magyarország fő nagyhatalmi támogatójának számító Olaszország már egyre inkább Németország befolyása alá került, Nagy-Britannia és Franciaország pedig - részben érdektelenség, részben ellentétek (pl. Románia), részben pedig az appeasement elhibázott politikája miatt - folyamatosan veszített közép-európai befolyásából. Hitler ekkor már évek óta "feszegette határait" fizikai és átvitt értelemben is; a londoni flottaegyezménnyel és a Saar-vidék visszaszerzésével képet kaphatott a nyugati nagyhatalmak reakciójáról (vagy azok hiányáról). A német befolyás Közép-Európában is egyre erősödött. Magyarország a magyar élelmiszerek és egyéb termékek felvásárlása mellett elsősorban a revíziós igények támogatásában és a honvédség felfegyverzésében számított a németekre.

Népviseletbe öltözött kézdivásárhelyi lányok köszöntik a bevonuló magyar csapatokat 1940-ben. Forrás: Fortepan 

A Harmadik Birodalom erősödését jól mutatja az Anschluss, amelyet (minden osztrák kívánság ellenére) kifejezetten tiltottak a Párizs-környéki békék, sőt 1934-ben Mussolini az olasz hadsereget is mozgósította az első ilyen kísérlet megakadályozása érdekében. 1938. március 12-én azonban Róma támogatása, valamint London és Párizs teljes tétlensége mellett a Wehrmacht - a lakosság döntő többségének támogatása mellett - bevonult Ausztriába, Magyarország így közvetlenül is szomszédos lett a birodalommal, ami tovább szűkítette az amúgy sem túl széles politikai mozgásteret. Hogy Ausztria mennyiben tekinthető Németország "első áldozatának", máig viták tárgyát képezi. A részletekre terjedelmi korlátok miatt most nem térünk ki, azonban annyit érdemes megemlíteni, hogy a bevonulás a "Blumenkrieg", vagyis a "virágos háború" elnevezést kapta, és nem azért, mert a Panzerek annyi sok virágágyáson kényszerültek átgázolni...

Pesti Hírlap címlapja az Anschluss után. Pesti Hírlap 1938.03.15. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

A következő célpont a korszerű iparral és hatalmas hadsereggel (és nyugati határán igen komoly erődövvel) bíró Csehszlovákia volt, az okot pedig a szudétanémetek (valóban nem a legrózsásabb) helyzete adta. Hitler ehhez az akcióhoz sikertelenül próbálta megnyerni Magyarországot, pontosabban Budapesttel provokáltatni egy háborút. A helyzetet végül az 1938. szeptember 29-én aláírt müncheni egyezmény "rendezte", amely négyhatalmi (német, olasz, brit, francia) döntéssel szentesítette Csehszlovákia feldarabolását. Ezt követően, sikertelen magyar-csehszlovák tárgyalások után Németország és Olaszország (London és Párizs a magyar kérés ellenére távol maradt!) az első bécsi döntéssel (november 2.) Magyarországnak juttatta a Felvidék többségében magyarok lakta déli sávját (kb. 12 000 km2); ez volt az első jelentősebb revíziós siker. Alig fél évvel később a németek a maradék cseh területekre is bevonultak, létrehozva a Cseh-Morva Protektorátust. Szlovákia kikiáltotta függetlenségét, Magyarország pedig a "gazdátlanná vált" Kárpátalját csatolta vissza. Minden visszásság (az anyaországból delegált tisztségviselők és a helyi magyarok mentalitásbeli különbsége, gazdasági visszaélések, hatalmaskodások) ellenére úgy tűnt, a békés revízió (Kárpátalján is csak kisebb harcok zajlottak - leszámítva az 1939 januári cseh betöréseket és a Kassa környéki vasút biztosítása miatt kitört magyar-szlovák összecsapásokat) sikeres, járható út.

Budapesti Hírlap november 3-án megjelent címlapja. Felvidék visszaszerzése. Budapest Hírlap 1938.11.03. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

Persze voltak hátulütői is a dolognak; Magyarországon folyamatosan erősödött a német befolyás, részben a birodalom megerősödése, részben pedig az egyes vezetők által érzett hála miatt. Utólag sokan kárhoztatták a magyar politikai vezetést, mondván területekért cserébe odavetette az országot Berlinnek, a helyzet azonban nem fekete és fehér: a nagyszámú németbarát erő mellett az ország akkori vezetése - Teleki Pál kormánya - egyértelműen angolbarát volt, csak éppen nem számíthatott Anglia segítségére. Míg London messze volt, Berlin a szomszédban, és a britekkel szemben a németek mutattak némi érdeklődést (előjeltől függetlenül) a magyar ügyek iránt. Miután Németország, a térség akkori "erős embere" lett Magyarország első számú gazdasági partnere is (ugyanez a helyzet alakult ki ekkor Jugoszláviával is, vagyis nem egyedi jelenségről beszélhetünk), az országnak túl sok választása nem maradt. A másik közeli nagyhatalom, a Szovjetunió bevonásáról - érthető okok miatt - szó sem lehetett (a csehek próbálkoztak ezzel, sikertelenül, még a Molotov-Ribbentrop paktum előtt), Magyarország és szomszédainak évtizedes ellentétekkel terhelt viszonya pedig (egyebek mellett) amúgy sem tette lehetővé, hogy egyik napról a másikra németellenes szövetségbe forrjanak össze. Emellett persze Csehszlovákia esete is kijózanítóan hatott a nyugatban bízók számára. Groteszk, hogy ezek az országok nem sokkal később pont német ráhatás és/vagy megszállás útján kerültek egy oldalra, bár ellentéteiket akkor sem hagyták maguk mögött (román-magyar háború 1944 szeptembere), és ezeket Hitler is mesterien használta ki a "divide et impera" elv gyakorlati alkalmazásával.

A magyar csapatok bevonulása Kézdivásárhelyre 1940. szeptember 13-án. Forrás: Fortepan

Pár hónappal később, 1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború; a Harmadik Birodalom, amelyhez két héttel később csatlakozott akkori szövetségese, a Szovjetunió is, lerohanta Lengyelországot. A nyugati hatalmak, bár hadat üzentek Berlinnek, gyakorlatilag hónapokig tétlenül ücsörögtek a francia-német határon (furcsa háború/phoney war/Sitzkrieg). A kezdeményezés továbbra is Hitlernél volt: Kárpátalja visszatérése után kicsit több mint egy évvel , április 9-én Németország fél nap alatt elfoglalta Dániát (a dánok erről Április 9 címmel egy másfél órás, amúgy kiváló filmet készítettek; legalább nem kellett sokat agyalniuk, hogy mit vágjanak ki belőle), és megindult Norvégia megszállása, amelyet az oda vezényelt francia és brit erők is csak késleltetni tudtak. Május 10-én Hollandia, Belgium, Luxemburg és Franciaország ellen is megindult a német hadsereg; június 25-én a franciák megadták magukat, az ország egy része német megszállás alá került, másik részén pedig létrejött a Vichy Franciaországnak nevezett bábállam. A müncheni négyek közül Róma Berlin befolyása alá került (ezt a görögországi olasz, hadjáratnak nevezett szerencsétlenkedés és majd az afrikai kudarcok csak tovább fokozzák), Párizs kiesett, London pedig - ekkor zajlott az angliai csata, és egész a nyár végéig nem lehetett kizárni egy német inváziót sem - finoman szólva sem volt abban a helyzetben, hogy bármilyen hatást gyakoroljon a közép-európai ügyekre.

Ratosnya így köszöntötte a bevonulást. Forrás: Fortepan

Ez volt a helyzet 1940 nyarán; miután korábbi kisantantból Jugoszláviával sikerült a legjobb viszonyt kialakítani, az ottani revízió egyelőre háttérbe szorult, ugyanakkor Erdély kérdése továbbra is az első helyen áll. Az anyaország és Erdély viszonya több szempontból is különlegesnek tekinthető; ezt az is jól mutatja, hogy a címben szereplő Erdélyi indulóval ellentétben sem "Édes Felvidék", sem "Édes Délvidék" jellegű dalok nem születtek, és minden bizonnyal nem csak ritmikai okok miatt. Erdélyből (most vegyük ide a Partiumot is, csak hogy ne kelljen mindig kiírni) származott több, az anyaországban vezető helyekre került politikus és katona is - Teleki Pál, Bethlen István, nagybaczoni Nagy Vilmos - és a terület az anyaországiak szívében (a néplélekben?) is különleges helyet foglalt, és foglal el ma is. Ehhez nem kell messze menni így nyár végén, elég belehallgatni pár Erdélyben járt turista random beszélgetésébe, amelyben rendszeresen felbukkannak az "oda el kell menned" fordulatok, míg mondjuk egy Temerinben vagy Szabadkán járt ember szájából ezek nem, vagy nem ilyen gyakran hallhatók. Az erdélyi revíziós kísérlet gyakorlatilag az első bécsi döntés sémáját követte: kétoldalú tárgyalások, azok sikertelensége esetén német-olasz döntés. A gyakorlatban persze mindez nem ment ilyen simán...

 Észak-Erdély visszatérését ünneplő selyemkeszkenő 1940-ből.

Románia ekkor (egészen július 1-ig) brit garanciát élvezett, ugyanakkor Magyarország mellett Bulgária (Dél-Dobrudzsa) és a Szovjetunió (ekkor a Romániával szövetséges Németország szövetségese) is területi követelésekkel lépett fel. Moszkva (Berlin hathatós támogatásával) júliusban visszaszerezte Besszarábiát; ennek hatására Magyarország is nyíltan követelni kezdte területi igényeinek teljesítését. A magyar-román tárgyalások augusztus 16. és 24. között Szörényváron (Turnu Severin) zajlottak, eredménytelenül. Közben júliusban - diplomáciai nyomásgyakorlás céljából - megindult a honvédség mozgósítása is (a támadást augusztus 28-ra tervezték). Czitron Lajos, a 101. utászszázad tizedese már július 26-án arról panaszkodott, hogy soká kell távol lennie feleségétől;

"Csak az bánt, hogy olyan messzire kell lennem Magától. De hát ilyen az élet, az ember nem mindig teheti azt, ami kedvére való volna. (...) Na de a cél megéri, amiért távol kell lennem. Drágám, vigyázzon magára, és főleg ne legyen nyugtalan." [1]

A tizedes nem volt ezzel egyedül, a legtöbb katonát megviselte a távollét, a tábori élet, ugyanakkor lelkesek voltak, készültek a "visszavágóra", amiben az utászoknak kiemelkedően fontos szerep jutott volna. Bár a román hadsereg (közel 1,5 millió katona, ebből majdnem félmillió a magyar határon) közel háromszoros fölényben volt, és védekezését a magyar határon kiépített Károly-vonal is segítette, Bukarest nem vállalta az összecsapást, helyette inkább augusztus 27-én német-olasz döntőbíráskodást kért. A második bécsi döntést végül 30-án hozták meg; ezzel visszakerült Magyarországhoz Észak-Erdély, a Székelyföld és a Partium Nagyváradtól északra elterülő része (Bihar, Szatmár, Szilágyság, Máramaros). Az szinte biztosra vehető, hogy a teljes erőbedobással csak 1938 augusztus vége óta fegyverkező Magyarország háborúval képtelen lett volna ekkora területeket szerezni (sőt, a sikeres hadjárat is kérdéses volt, a román csapatok demoralizáltsága ellenére is), ugyanakkor Teleki mesterien használta fel a honvédséget politikai megoldás elérésének érdekében. 

"Jó ebédhez szól a nóta." Avagy működésben a honvédség mozgókonyhája (1940). Forrás: Fortepan

A határ meghúzása persze sokakban keltett csalódást, a sok Dél-Erdélyben maradt magyar, vagy akár a Kolozsvár - Nagyenyed - Tövis vasút és Brassó elszakítása, illetve a nagysármási gázmező német érdekeltségek miatti Romániához csatolása miatt. Ez utóbbit, a határvonal sajátos törése és a német birodalmi marsall üzleti érdekei miatt Göring-hasnak vagy Göring-könyöknek nevezték. Bethlen Béla, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód későbbi főispánja, Észak-Erdély 1944-es kormánybiztosa így írt erről:

"Ez a salamoni ítélet természetesen mind a két félnél sok keserves csalódást okozott; rengeteg család széjjel lett szakítva, és rengeteg egzisztencia tönkre lett téve. Hogy csak a legközelebbi hozzámtartozókat említsem meg: magas korú édesanyám, két fivérem, nővérem, és egyik gyermekem, mindenik családjával együtt, különböző helyeken Dél-Erdélyben maradtak, tőlem elszakítva. Történetesen éppen azon a napon - augusztus 30-án - volt Bethlenben a legnagyobb gyermekemnek, Évának az esküvője. A hivatalos esketési aktus és az egyházi szertartás után éppen ebédnél ültünk a családi otthonunkban. Időközben bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassuk a déli híreket. Akkor mondták be a bécsi döntés eredményét, és pontosan felsorolták, községről községre haladva az új országhatárokat. Ekkor tudtuk meg, hogy el vagyunk szakítva gyermekünktől; mi bethleniek visszakerülhettünk Magyarországhoz, míg gyermekünk a férjével együtt, rögtön ebéd után gépkocsival elment Mezőpagocsára, Dél-Erdélybe, az új országhatártól egy puskalövésnyire, de már a túlsó oldalon."[2] 

Háború helyett így végül szeptember 6-tól békés bevonulásra került sor, bár ez is felfedte a magyar haderőt sújtó hiányosságokat: a tiszteknek kevés tapasztalatuk volt nagyobb kötelékek mozgatásában és alacsony volt a gépesítettség is, amelynek első sorban a hegyes terepen menetelők látták kárát. Ez volt az első alkalom, amikor a teljes Magyar Királyi Honvédség (mindhárom hadsereg és a Gyorshadtest) egyszerre lett bevetve, a nehézségek, a rutintalanság és a sietség ellenére jelentősebb zökkenő nélkül. Az eredeti tervek szerint a támadás fő erejét az 1. hadsereg (I, II, IV., VI. hadtest + Gyorshadtest, nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes) képezte, amely Nagykároly és a Szamos között tör előre a Szilágyságon át, és Dés - Kolozsvár között egyesül a Felső-Tisza felől támadó 3. hadsereggel (VII. és VIII. hadtest + 1. lovasdandár, Gorondy-Novák Elemér altábornagy). A 2. hadsereg (III. és V. hadtest, Jány Gusztáv altábornagy) feladata a támadás déli biztosítása és Nagyvárad elfoglalása lett volna. Összecsapásra szerencsére nem került sor, így a terveket némileg módosították: az első magyar alakulatok 5-én, Máramarosszigetnél lépték át a határt. A hatalmas örömbe azért némi üröm is vegyült, nem csak a honvédség felszerelési hiányosságai miatt:

Magyar egységek menetelése 1940-ben Erdélyben. Forrás: Fortepan

"Bevonulásunkkor a magyar lakosság leírhatatlan lelkesedéssel fogadta katonáinkat. A hadsereg-parancsnokság első állomása Nagyvárad volt, a második - egyben utolsó - Kolozsvár. Alighogy ide érkeztünk, nyomban lázas ünnepi előkészületek vették kezdetüket. Az ünnepségre Kolozsvárra érkezett Horthy kormányzó és családja, továbbá a kormány és a törvényhozás két házának számos tagja, nemkülönben közéleti nagyságok egész csapata. A zászlódíszbe öltözött főtéren a Mátyás-szobor előtt dísztribün várt a magas vendégekre. A rendkívüli ünneplés díszmenettel zárult. E célból nagy létszámú csapategységeket kellett előbb a városból tekintélyes távolságra kimeneteltetnünk, hogy a díszbevonuláshoz ezeket ismét besoroltathassuk. Nem volt csekély feladat, mint ahogy nem volt az a fővárosi előkelőségek elhelyezése sem.Tagadjam-e, hogy az örömmámorba nem egy előrelátó katona és politikus borúlátása vegyült? A katonai vezetőket a hadsereg szegényes és elavult hadifelszerelése aggasztotta. Különösen a légierők terén volt ok aggodalomra. Olyannyira, hogy joggal tarthattunk a Romániával való fegyveres leszámolás csődjétől. A békés megoldás annyira-amennyire megnyugtatott."[3]

 - olvashatjuk Lakatos Géza vezérezredes, későbbi miniszterelnök visszaemlékezésében, aki ekkor vezérőrnagyi rendfokozatban a 2. hadsereg vezérkari főnöke volt. A jelentősebb városok közül Nagyváradra 6-án, Marosvásárhelyre 10-én, Kolozsvárra 11-én vonultak be. Mivel nagy torlódások alakultak ki, félő volt, hogy nem tudják tartani a művelet befejezésének 13-i határidejét, így a Gyorshadtestet előreküldték a Székelyföldre. Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok személyesen is érintett volt az ügyben, hiszen a Székelyföldről származott és 22 évig nem látogathatta meg ott maradt rokonait:

"Utam szülőfalumon, Parajdon át vezetett. Kimentem a parajdi temetőbe, hogy felkeressem édesapám sírját, melyet 1905-ben láttam utoljára. (...) A régi sírlátogatás óta néhány évtized telt el. S most hiába mentem a temetőbe, hiába kutattam végig azokat a helyeket, ahol sejtettem a sírt. Az eltelt 30 esztendő alatt a temető teljesen elvadult. Benőtte a bozót, és sem a sírkövet, sem a rajta volt rózsabokrot nem lehetett megtalálni. Lejövet megkértem a csendőrparancsnokot, próbálja megkerestetni a sírt, és ha megtalálják, értesítsenek, hogy rendbe hozathassam. A hold már magasan állott, amikor végre Nagybaconba értem. Le sem tudom írni azt az örömet, amivel Nagy Elek sógoromék fogadtak a paplakban. Megöleltük és megcsókoltuk egymást, és bizony nem szégyellem bevallani, hogy megeredtek könnyeim. 1918 augusztus óta, 22 éve nem láttuk egymást. Akkor még vezérkari százados voltam. Fiatal ember. Most pedig már deresedő fejű, öreg katona."[4] 

A bevonuló honvédeket szinte mindenhol virágesővel fogadták (a román lakosság érthető módon kevésbé örült, a németek pedig inkább kivárásra játszottak), és Erdély visszatérésének hírére az egész ország felbolydult. Erre az akkor 14 éves, hadapródiskolába készülő Vécsey László így emlékezett:

"Amikor bevonultak fél-Erdélybe (sic!), hát olyan örömünnep volt. Emlékszem, anyukával színházban voltam, amikor hazajött Teleki és méghozzá a Keleti pályaudvar mellett. Ott a ligetben volt egy színház és az volt a darab címe, hogy „Becskereki menyasszony”. Néztük a színházba menet, hogy mi van. A Keleti pályaudvar felett fényszórók – 8-10 darab – mint egy védőernyő, akkor jöttek meg Telekiék, és akkor a nyitásnál – Erdélyi Mihály volt az igazgató, úgy emlékszem a nevekre, mert annyira emlékezetes volt – azt mondta, hogy „Hölgyeim és Uraim! Ennek a darabnak nem az volt az eredeti címe, hogy Becskereki menyasszony, hanem hogy Kincses Kolozsvár, és ezt eddig nem lehetett így említeni, de tudják meg, hogy most érkezett meg a magyar delegáció és Kolozsvár a mienk. Hát ott megőrültünk, majdnem szétvertük a színházat. Életem legszebb napja volt…ott verte mindenki, csókolóztak, aztán minden megváltozott…"[5]

A miskolci 13. gyalogezred tiszteletadása Máramarosszigeten, a magyar csapatok bevonulása idején. Forrás: Fortepan. 

A katonákat mindenhol ünneplőbe öltözött helyiek, frissen sült finomságok és felvirágozott kapuk fogadták, bár több utasítás figyelmeztetett esetleges román partizánakciókra, robbanó virágcsokrokra és megmérgezett kutakra is, így a katonákban sokszor élt a gyanakvás. A bevonulás során lezajlott incidensek is ennek eredményeként következtek be. Nagyobb összetűzés Ördögkúton (szeptember 9.) és Ippnél (szeptember 13.) volt, ám ezek pontos lefolyása, az egymásnak gyökeresen ellentmondó magyar és román források miatt (a magyar jelentések igyekeztek elsikálni az eseményeket, a románok pedig irreális, közel ezer főnyi áldozatról szólnak) ma már nem rekonstruálható. Annyi bizonyos, hogy ezek a helyi parancsnokok személyiségéből, hozzá nem értéséből és/vagy tapasztalatlanságából következtek, nem pedig a magyar hivatalos vezetés utasítására. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Horthy Miklós bevonulást elrendelő parancsában még arra is szerepel kitétel, hogy a románokat nem szabad oláhoknak hívni, mert az sértő. Az Erdélyben állomásozó csapatok parancsnoka, Nagy Vilmos tábornok - aki a vészkorszakban tanúsított embersége miatt a Jad Vasem "Világ Igaza" kitüntetést is megkapta - is kijelentette,

"azzal, hogy Erdély északi része visszatért Magyarországhoz, senkit bántódás vagy üldöztetés nem érhet. Mi a békét és a megértést hozzuk, és azt akarom, hogy senki se érezze magát üldözöttnek, vagy jogaiban megsértettnek. Előttem román, szász, német, zsidó és magyar egyenlő."[6]

Ördögkúton a 22. határvadász-zászlóalj katonái keveredtek összetűzésbe a falu lakosságával. A honvédekre - akiket addigra már több tűzrajtaütés ért, így kellő "idegállapotban" voltak - a falu templomtornyából nyitott tüzet a pópa (vagy a lánya). A zászlóaljparancsnok, Ákosy Károly alezredes ekkor rohamot vezényelt, amelyben (katonai szempontból teljesen érthetően) nehézfegyvereket is bevetettek. Az összecsapás során és utána 86 vagy 91 (esetleg 93) falusi vesztette életét, egy részüket kivégezték. Bár nem célunk mentegetni a honvédeket, a tapasztalatlan, de már többször megtámadott katonák reakciója bizonyos szempontból evidensnek tekinthető; mivel reguláris (egyenruhás) román erők már nem voltak a térségben, a helyzet nagyban hasonlított az egy évvel később megindult partizánháborúhoz, ahol sokszor lehetetlen volt megállapítani, hogy ki az ellenség, aminek tragikus módon rengeteg civil esett áldozatul. A helyi parancsnokok felelőssége itt abban keresendő, hogy az összecsapás után nem fogták vissza embereiket, illetve nem egy esetben teret engedtek a románok ellen hergelőknek. Ippre egy téves hír - almáskosárba rejtett kézigránát - miatt vonult ki, eleve megtorló célzattal a 32. gyalogezred karhatalmi százada, Bedő Zsolt főhadnagy vezetésével. A tragédiát itt is az okozta, hogy nem ellenőrizték a hírek valódiságát (a robbanást nem megfelelően szállított gránátok okozták), és hogy Bedő főhadnagy mindenféle előzetes tájékozódás nélkül kezdett tisztogató akciókba, aminek több tucat áldozata lett. Azt mindenképp meg kell említenünk, hogy a térségben több támadás is érte a honvédeket, így akcióik nem voltak előzmény nélküliek. Omboztelkén 11 embert végeztek ki egy hasonló akcióban; ezzel kapcsolatban a háború után Wass Albertet és apját is vád alá helyezte a román népbíróság, ám részvételüket nem sikerült bizonyítani. Nem egy esetben a magyar lakosság maga vett elégtételt, és megverték, elkergették a népszerűtlen, nem egyszer kegyetlenkedő jegyzőket és notabilitásokat, de ezen kilengések nem tartottak sokáig. 

"Biztos tudomásom van arról, hogy már az azonnal életbe léptetett katonai közigazgatás is szigorú utasítást kapott arra, hogy a nemzeti kisebbségekkel szemben a legnagyobb megértéssel és tapintattal járjon el (...)"[7]

 - olvashatjuk Bethlen Béla visszaemlékezésében. Az ünneplések és a felfokozott hangulat a bevonulás hivatalos zárónapja után sem értek véget; a kisebb települések jóformán minden magyar katonát akár többször is megéljeneztek, nem hogy az Erdélyben állomásozó csapatok rangidős tábornokát!

"[Szeptember 18-án] a délutáni órákban érkeztünk vissza Nagybaconba. Amikor Hatod felől a faluhoz közeledtünk, már látni lehetett, hogy a falu felső végén nagy tömeg vár. Diadalkapu volt ott. A falu fiatalsága fogadott, nagy örvendezve. Innen együtt haladtunk a paplak felé. Minden arcon ott ragyogott a büszke öröm: vérünkből való vér, székely ember az erdélyi magyar hadsereg vezetője!" [8]

Észak-Erdélyben november 25-ig katonai közigazgatás volt (a lakosság ellátásának megszervezését Náray Antal, az Erdélyi induló zeneszerzője irányította), bár a bevonuló csapatok többsége hazatérhetett. A Kolozsvár parancsnoksággal felállított IX. hadtest november 18-án kezdte meg működését, de több ellátó és műszaki alakulat még Erdélyben maradt, elsősorban a Károly-vonal erődítményeinek leszerelése miatt. A 101. utászszázad még szeptember végén is Erdélyben volt, az alakulat Maroshévíz környékén tevékenykedett, de a haza írt leveleikben a szigorú titokvédelem miatt nem nem írhattak semmilyen helyszínről, így azok általában "Valahol" vagy "Valahol Erdélyben" keltezéssel indultak útnak.

"Bizony úgy volt, hogy hazamegyünk, de pillanatnyilag más a helyzet. De azért Kis Anyám, ne szomorodjon el! A Jó Isten majd csak hazasegít. Még szüksége van a hazának mireánk, és mi szívvel-lélekkel dolgozunk neki. Hisz sokkal több áldozatot is kellett volna a haza oltárán áldozni. Csak bizalom Édes! Nem tart soká!"[9]

- írta Czitron tizedes ekkor már hónapok óta nem látott feleségének szeptember 25-én. Október 4-én még hasonló levelet küldhetett haza a tizedes - neki és bajtársainak a posta (és kisebb mértékben az újságok) jelentették ekkor az otthont, bár a barátságos fogadtatás minden bizonnyal sok gondjukat elfeledtette.

"Sajnos még mindig csak várnom kell arra, hogy újra láthassam Drágám, és egyedül érzem magam Maga nélkül. De hát katona vagyok, és a katona nem panaszkodhat."[10]

Az utászoknak ezt követően sokáig már nem kellett várniuk; a tizedes október 15-én indulhatott haza, így a hónap végén már biztosan újra családja körében lehetett. 

A második bécsi döntés eredményeként Magyarország visszakapott 43 492 km2 területet, amelynek lakossága 2 460 000 fő (közülük 1 344 000 magyar és kb. 50 000 német) volt. Dél-Erdélyben mintegy 400 000 magyar maradt. Bár a döntést mindkét ország elfogadta, a viszonyuk egy pillanatig nem volt felhőtlen; rendszeresek voltak a határprovokációk, módosítási indítványok, amelyek végig bőven adtak munkát a német-olasz-magyar-román vegyesbizottságoknak. A területrevízió emellett lehetőséget adott Hitlernek, hogy Magyarországot és Romániát "versenyeztesse", előbbit újabb területek visszaadásával, utóbbit Észak-Erdély visszaszerzésével motiválva. Mindent egybevetve Észak-Erdély visszaszerzése a békés revíziós politika legnagyobb sikere volt, ma már tudjuk, hogy csak rövid távon. Ezzel akkoriban - Franciaország kiiktatva, Nagy-Britannia élet-halál harcban (és ekkor amúgy sem foganatosítottak semmilyen lépést Magyarország ellen), a Szovjetunió pedig, amely sosem ismerte el a Párizs-környéki békéket, Németországon keresztül kvázi szövetséges. Bár sokan már ekkor sejtették, hogy Berlin alkalmasint megkéri a segítség árát, ekkor még nem látszott, hogy az mekkora lesz. És bár a "kis magyar világ" nem tartott sokáig, arra az erdélyi magyarok jelentős része pozitívan gondol(t) vissza.

[1] Czitron Lajos tizedes levele, 1940. július 29.

[2] Bethlen 20. o.

[3] Lakatos 31-32. o.

[4] Nagybaczoni Nagy 62-63. o.

[5] Vécsey László interjú

[6] Nagybaczoni Nagy 67. o.

[7] Bethlen 26. o.

[8] Nagybaczoni Nagy 64. o.

[9] Czitron Lajos tizedes levele, 1940. szeptember 25.

[10] Czitron Lajos tizedes levele, 1940. október 4.

Felhasznált irodalom:

Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. (Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Romsics Ignác)

Hardy Kálmán: Az Adriától Amerikáig, Kairosz Kiadó - HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2008.

Illésfalvi Péter - Szabó Péter: Erdélyi bevonulás 1940, Tortoma Kiadó, Barót, 2010.

Lakatos Géza: Ahogyan én láttam, Európa-História, Budapest, 1992. A jegyzeteket és az utószót írta: Szakály Sándor.

Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők Gondolat, Budapest, 1986.

Sipos Péter - Ravasz István: Magyarország a második világháborúban, Lexikon A-Zs, Petit Real Kiadó, Budapest, 1996.

Solymossy Péter: Magyar revízió svéd szemmel, Buda Records, Budapest, 2002.

Források:

Czitron Lajos tizedes levelei az erdélyi bevonulás idejéből (Magángyűjtemény, másolatban a szerző birtokában)

Interjú Vécsey Lászlóval, 2013. február 17. Készítette Baucsek Rajmund és György Sándor.