Nyári Gábor

Az olajban gazdag és stratégiailag kiemelkedően fontos egykori Moszuli vilajet területéért 1924–1925 folyamán a brit védnökség alatti Irak és az újjáalakuló Törökország folytatott diplomáciai és fegyveres harcot. A Népszövetség megkapta a lehetőséget, hogy döntsön az etnikailag is vallásilag sokszínű területről, és kiküldött egy Teleki Pált is tagjai között tudó vizsgálóbizottságot. A Moszul Bizottság azonban hiába hívta fel hangsúlyosan a figyelmet a kisebbségi jogok biztosításának fontosságára és ezek hiányának lehetséges következményeire, süket fülekre talált. Napjainkban ez az a terület, amelyet az Iszlám Állam egyik legfontosabb központjának tart, és egyike azon térségeknek, ahol a legkeményebb harcok és vérengzések folynak...

„Törökországgal új béketárgyalásokat kezdtek. Sajátságos asztaltársaság alakult itt ki. Egyik oldalon ült a győztes Anglia, a vesztes Görög és a győztes és vesztes Franciaország; a másik oldalon ült Törökország, amelyet legyőztek, de győztes is volt.”
(Teleki Pál)[1]

„Európa beteg embere”, a hanyatló Oszmán Birodalom az első világháborút a vesztesek oldalán fejezte be. Ez a vereség nyitotta meg a lehetőséget több más ország előtt, hogy kihasítsanak maguknak egy-egy területet a török államból. Nagy-Britannia, Franciaország, Görögország és Olaszország – háttérben az Egyesült Államok támogatásával és önállósulni kívánó népcsoportok törekvéseivel – diplomáciai és katonai eszközöket is bevetve kívánták elérni céljukat. Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjából a 12. foglalkozott az Oszmán Birodalommal, amelyben kimondta, hogy minden török uralom alatt élő nemzetiségnek biztosítani kell az önálló fejlődés zavartalan lehetőségét. Azonban az olajban gazdag közel-keleti régióban, így a főként kurdok lakta Moszuli vilajetben is, elsősorban a gazdaságilag leginkább érdekelt Nagy-Britannia akarata érvényesült.

A Moszul Bizottság tagjai (az ülő sorban jobbról a negyedik Teleki)

Mi legyen az Oszmán Birodalommal?

A brit hadsereg 1917. március 19-én elfoglalta Bagdadot, majd 1918. október 30-án vonult be Moszulba. A török békeszerződést előkészítő, 1920. április 19-e és 26-a között zajló sanremói konferencián az antant hatalmak úgy határoztak, hogy elősegítik az egykori Oszmán Birodalom területén élő nemzetiségek önállósodását. Így jött létre Irak és az ígéret egy jövőbeni önálló kurd államra. Azonban a határozat azt a kitételt is tartalmazta, hogy az új államok egészen addig a nagyhatalmak felügyelete alá tartoznak, ameddig nem képesek önállóan ellátni magukat, röviden mandátumterületek lesznek.[2] Az 1920. augusztus 10-i Sévres-i béke értelmében a Moszuli vilajet – csakúgy, mint az Iraki Királyság – brit fennhatóság alá került. A Törökország nagyobb részét irányító Musztafa Kemál nem írta alá a békeszerződést, és függetlenségi háborúba kezdett a jelentős túlerőben lévő antant és görög csapatok ellen. Végül 1921 augusztusában és szeptemberében Sakarya-nál, majd egy évvel később Dumlupiraninál döntő vereséget mért a görögökre.[3] Mindeközben a brit haderő jelentős részét lefoglalta az Irakban kitört felkelés, Mahmud Barzanji[4] sejk pedig megindította függetlenségi harcát és kikiáltotta kurd kormányzóságát, azonban ezt a nagyhatalmak és az érdekelt felek nem ismerték el.[5] Mindez arra késztette az antantot, hogy bírálják felül a törökökkel kötött békét. Az 1923. július 24-én Lausanne-ban aláírt új egyezmény rendezte a török állam határait, egyetlen területet kivéve: a Moszuli vilajetet.[6] Lord Curzon[7] brit külügyminiszter és Ismet Inönü[8], a török delegáció vezetője megegyeztek abban, hogy amennyiben egy éven belül nem tudnak dönteni a vitatott térséget illetően, a Népszövetséghez fordulnak segítségért.[9]

A Moszuli vilajet térképe (Forrás: Questions of the Frontier between Turkey and Iraq. Report Submitted to the Council by the Commission Instituted by the Council Resolution of September 30, 1924. League of Nations, Geneva, 1925. Országgyűlési Könyvtár SdN/1925.VII.2. 14–15. (Továbbiakban: OGYK SdN/1925. VII. 2. Moszuli jelentés.)

Nyilvánvaló volt, hogy a vita alapját elsősorban a gazdasági érdekek adták. A Moszuli vilajet területe 87.890 km² volt, hozzávetőlegesen 800.000 fős vegyes etnikumú és vallású, de többségében szunnita kurd lakossággal.[10] Legnagyobb városa és közlekedési, gazdasági csomópontja a névadó 100.000-es lakosságú Moszul volt. A brit megszállás és közigazgatás alatt álló vilajetben arab katonaság, török területekről menekült keresztényekből álló haderő, valamint brit sorkatonaság és légierő állomásozott.[11] A terület értékét nagyban növelte, hogy alatta gazdag olajmezőket sejtettek, de ekkor még nem lehetett tudni, hogy néhány év múlva a világ olajtermelésének 13,5%-a innen fog származni.[12] Az első világháborút követő években a britek a legfontosabb tényezőnek azt tartották, hogy itt zajlott annak a vasútvonal kiépítésének az utolsó fázisa, amelyen keresztül az iraki olajt mind a Perzsa-öbölbe, mind a Földközi-tengerhez el lehetett szállítani, és maga a vasútépítés is egy jól jövedelmező vállalkozásként működött.[13] A Népszövetség azonban – látszólag – megkapta a lehetőséget, hogy a gazdasági szempontokat háttérbe szorítva, eredeti céljának megfelelően a nemzetiségek érdekeit szem előtt tartva hozzon döntést. A Népszövetség tanácsa 1924 augusztusában kezdett foglalkozni az üggyel, majd október 24-én kijelölte ideiglenes határként az úgynevezett „brüsszeli vonalat”, amely a korábbi vilajet északi határvonalának felelt meg.[14]

Mindkét érintett fél ismertette az álláspontját a Népszövetséggel, és egy bizonyos pontig még szóba került egy önálló kurd állam létrehozása is. A török szakértők népszavazást szeretettek volna a területen, mivel állításuk szerint, az új politikai rendszer csábító lehetett volna az etnikailag sokszínű terület lakosságának.[15] Továbbá felvázoltak egy vonalat a vilajet déli, dombokkal tarkított határán, amelyet klimatikus szempontok alapján végleges határvonalnak javasoltak, így török uralom alá vonva a területet.[16]

A brit – és az azzal megegyező iraki – álláspont szerint lehetetlen a moszuli térségben népszavazással dönteni, mivel a terület stratégiai, földrajzi, gazdasági és közigazgatási szempontból túl fontos ahhoz, hogy a könnyen befolyásolható, aluliskolázott lakosság döntsön hovatartozásáról. Véleményük szerint azért is nehézkes lett volna egy népszavazás lebonyolítása, mivel annak biztosításához olyan jelentős semleges rendfenntartó erőre lett volna szükség, amely nem állt rendelkezésre a régióban, valamint egy esetleges népszavazás további feszültségeket okozhatott volna a Közel-Kelet többi etnikailag sokszínű területein.[17] Szakértőik végleges határvonalnak a terület északi részén lévő hegyláncot javasolták, mivel ott aránylag kis létszámú lakosság élt egy katonai szempontból jól védhető területen.[18]

Irak az 1920-as évek elején

A tanács szeptember 30-i genfi ülésén határozott arról, hogy létrehozza az úgynevezett Moszul Bizottságot, amely részletekbe menően megvizsgálja a kérdést. Amikor a bizottság tagjainak kiválasztására került a sor, először Teleki Pál, korábbi magyar miniszterelnök került az előtérbe, akit az amerikai Royall Tyler[19], a Népszövetség magyarországi megbízottja ajánlott.[20]

Teleki Pál, a földrajztudós

Teleki Pál elsősorban nem mint politikus, hanem mint nemzetközileg elismert földrajztudós került az alakuló Bizottságba. Teleki 1897-ben kezdte el jogi, társadalomtudományi, földrajzi és mezőgazdasági tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen, 1903-ban lett az államtudományok doktora. Értekezését Az elsődleges államkeletkezés kérdéséhez címen írta meg. Kezdettől fogva a földrajzi tárgyak érdekelték, a Földrajzi Közlemények több írását is publikálta.[21] 1909-ben született egyik legfontosabb munkája Atlasz a japáni szigetek cartographiájának történetéhez[22] címen, amelyért magas rangú francia kitüntetésben, a Jomard-díjban is részesült. 1907-től 1912-ig több tanulmányutat tett Szudánban, Európában és Amerikában, utóbbiról Cholnoky Jenő könyvet is írt.[23] 1909-től 1913-ig töltötte be a Földrajzi Intézet igazgatói tisztségét, 1910-től 1923-ig pedig a Magyar Földrajzi Társulat főtitkára, majd alelnöke volt. 1913 és 1916 között elnöke volt a Turáni Társaságnak, 1913-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1917-ben jelent meg újabb jelentős könyve: A földrajzi gondolat története[24].[25] A nemzetközileg elismert földrajztudós még nagyobb hírnévre tett szert a Trianoni békediktátum kapcsán. 1918-tól szakadatlanul dolgozott a Kárpát-medence néprajzi adatainak elkészítésén, ennek a munkának lett az eredménye a híres „Vörös Térkép”, amely pontosan határozta meg a magyarság arányát a történelmi Magyarországon. Bár a térkép a békekonferencián nem sokat nyomott a latban, de világszerte felfigyeltek arra az úttörő tudományos módszerre, amelyet Teleki alkalmazott.[26]

Teleki Pál munka közben a Moszuli vilajet területén

Volt azonban még egy fontos szempont, amely miatt Telekire esett a választás. A Moszuli vilajet területe etnikailag – és vallásilag – meglehetősen vegyes volt, a több mint 800.000 lakosból hozzávetőlegesen fél millió volt kurd, 160.000 arab, 60.000 török, 70.000 nesztoriánus keresztény, és 20.000 jezidi.[27] Telekinek földrajztudósként, és korábbi miniszterelnökként számos nemzetiségi problémával kellett foglalkoznia, elsősorban az elcsatolt területeken élő magyarság helyzetével kapcsolatban. A Népszövetség azt remélhette, hogy Teleki vitathatatlan szaktekintélye mellett fontos szerepet játszat a Bizottság működésének megítélésében, ha egy hasonló problémákkal küszködő vesztes ország képviselőjét nevezi ki. Teleki kiválasztásával kapcsolatban az egyetlen komolyabb támadási felületet korábbi török kapcsolatai adták, azonban ő maga próbálta meg – végül sikertelenül – megelőzni vádaskodást azzal, hogy kijelentette, ismerősei az előző török politikai rendszer hívei voltak, Musztafa Kemál Atatürk rezsimjével nincsenek kapcsolatai.[28]

A Bizottság tagja volt még Albert Paulis[29] belga ezredes, gyarmati vállalkozó, akit a népszövetségi ülésszakban elnöklő belga kormány javasolt, az elnök pedig Einar af Wirsén[30] Svédország korábbi bukaresti követ lett, akit a Moszul-ügy előadója, Hjalmar Branting svéd miniszterelnök ajánlott. A Bizottság elnökének elsősorban azért Wirsént választották, mert Svédország semleges volt a világháború alatt.[31] Az expedíció tagja volt még két népszövetségi titkár, egy pénztáros, két gyorsíró – ilyen minőségben utazott a Bizottsággal Teleki személyi titkára, Incze Péter[32] –, valamint fordítóként a holland Johannes Hendrik Kramers[33] professzor, a leideni egyetem tanára.[34]

Albert Paulis belga ezrede, a Bizottság egyik tagja

Volt azonban egy igen fontos eltérés a brit és a török nézetben a Népszövetség – és a Bizottság – működésével kapcsolatban. Míg a britek úgy gondolták, hogy a Népszövetség dönteni fog a vitatott terület sorsáról, addig a törökök csak egyfajta közvetítőként tekintettek a szervezetre.

A Moszul Bizottság létrejötte

Wirsén, Teleki és Paulis 1924. november 13-án találkoztak Genfben, ahol hivatalosan is megalakult a Moszul Bizottság. Első munkájuk az volt, hogy áttanulmányozták a népszövetségi dokumentumokat és a Lausanne-i békeszerződést. Teleki elhivatottsága már itt is meglátszott, a legalaposabban ő ásta bele magát a témába. A berlini Magyar Intézet összegyűjtötte számára a területről rendelkezésre álló szakirodalmat, és hozzájutott francia konzuli jelentésekhez is.[35] Teleki felhasználta az 1922–1923-as kiadású egyiptomi középiskolai földrajzi könyveket és atlaszokat, mint a térségben lévő fejlett, de a kérdésben független állam kiadványait.[36]

A Bizottság tagjai november 25-én Londonba utaztak, ahol megvásárolták a szükséges felszerelést, és megkezdték a tárgyalásokat a brit külügyi és gyarmatügyi államtitkárokkal, akik ismertették a brit javaslatot.

A Bizottság tagjai 1925. január 3-án Isztambulon keresztül érkeztek Ankarába, ahol átvették a török kormány memorandumát, majd Konyában tárgyaltak Musztafa Kemál Atatürk köztársasági elnökkel. A Bizottság Törökországba érkezésével egy időben a brit csapatok komoly atrocitásokat követett el a Moszuli vilajet területén: falvakat bombáztak, házakat romboltak le, fenyegetésekkel próbálták a lakosságot megfélemlíteni és így az „iraki oldalra” állítani.[37]

Teleki, Wirsén és Paulis Damaszkuszig vonattal, majd onnan autóval utazva érkeztek Bagdadba 1925. január 16-án. Az utazás utolsó éjszakáján az autókaraván eltévedt a sivatagban, háromórányi körözés után Telekinek és Paulisnak a hold segítségével kellett megállapítaniuk, hogy merre is vannak.[38] Ezután egyfajta verseny alakult ki az iraki fővárosig, ahol azzal töltöttek néhány napot, hogy tanulmányozták az új állam politikai berendezkedését. Bagdadi tartózkodása alatt a Bizottság meglátogatott több minisztériumot, a Katonai Akadémiát, kórházakat, oktatási intézményeket, valamint piacokat, magtárakat, fatelepeket, kereskedelmi központokat, hogy feltérképezzék, milyen gazdasági kapcsolatai vannak a fővárosnak a szomszédos régiókkal, elsősorban a Moszuli vilajettel. Telekiék ez idő alatt a brit főmegbízott, Sir Henry Dobbs[39] vendégei voltak, aki megpróbálta befolyásolni a Bizottságot azzal, hogy megvádolta a kiküldött török szakértőket és leváltásukat kérte. A vádaskodást a Bizottság visszautasította és jelentette az incidenst a török félnek. Fejszál király[40] január 17-én fogadta a Bizottságot. Beszédében a történelmi érvek mellett kiemelte, hogy Irak több millió hold termőföld használatát tenné lehetővé, valamint a Bagdad–Moszul vasútvonal kiépítésének befejezésével biztosítható lenne az iraki olajmezők kiaknázása. Ahogy kifejtette: „Moszul úgy tartozik Irakhoz, mint a fej a test többi részéhez.”[41] Végül kijelentette, hogy békében és barátságban akar élni szomszédjaival, az irakiak pedig tisztelik a török nemzetet.

Teleki számára csalódás volt Bagdad, mivel a kalandvágyó tudós a mesés keleti város helyett egy poros, koszos helyen találta magát. Azonban lenyűgözte a még gyerekcipőben lévő iraki cserkészmozgalom, és a tiszteletére rendezett 1.300 fős felvonulás.[42]

Vizsgálatok a Moszuli vilajet területén

A Bizottság tagjai 1925. január 27-én érkeztek meg Moszulba, ahol Fejszál király korábbi rezidenciájában rendezték be székhelyüket. Teleki még aznap sétát tett a városban a Bizottság két titkárának kíséretében, majd tábornoki egyenruhában csatlakozott hozzájuk Dzsevad pasa[43], a török küldöttség vezetője. Séta közben körülbelül 30 – Teleki szerint arab – helyi lakos gyűlt köréjük, akik csókolgatták a pasa kezét és Törökországot éltették. A tömeg 200 fősre nőtt, amikor is megjelent néhány rendőr – köztük egy angol tiszttel – és oszlatásba kezdtek. A bazárban már atrocitásokra is sor került: az egyik rendőr ütlegelni kezdte a tömeg egyik tagját, Telekinek kellett közbelépnie, hogy ne fajuljon tovább a helyzet. Amikor a tömeg az Iraki Nacionalista Klub elé érkezett, ellentüntető diákokkal találkoztak, akik iraki kokárdákat viseltek és Fejszál királyt éltették.[44] Valószínűsíthető, hogy a szimpátiatüntetés nem spontán módon alakult-e ki, egy előre megtervezett török lépésről, majd az arra adott iraki válaszról volt szó, amellyel a Bizottságot szerették volna manipulálni.

A Bizottság munka közben a Moszuli vilajet területén

Az eset után a török delegáció védelmére hivatkozva a brit közigazgatás korlátozó intézkedéseket akart bevezetni, amelyek értelmében a török diplomaták és szakértők csak rendőri kísérettel, előre bejelentett időpontban és helyre távozhattak volna szálláshelyükről; Dzsevad pasa nem hagyhatta volna el rezidenciáját katonai egyenruhában; a török delegáció tagjai politikai célú megmozdulásokkal nem bonthatták volna meg a közrendet. A Bizottság természetesen nem fogadta el a brit indítványt, mivel ahhoz, hogy a török küldöttek nyugodt körülmények között, bizalmasan beszélhessenek a helyi lakosokkal, szükségük volt a rendőri kíséret nélküli teljes mozgási szabadságra. A Bizottság kifejtette, hogy a városi igazgatás feladata mindkét delegáció szabadságát és biztonságát garantálni, a munkát pedig nem kezdik meg egészen addig, amíg ezek a feltételek nem teljesülnek.[45]

A helyzet feszültté vált. A török kormány nemzetközileg tiltakozott, míg Moszulban állandósultak a letartóztatások és még a Bizottság tagjait is figyelte a rendőrség. Bár Teleki és társai hivatalosan nem dolgoztak, amikor el tudtak szakadni megfigyelőiktől, tanulmányozták a város kerületeit, valamint a börtönt, és számos bizalmas beszélgetést folytattak a társadalom minden rétegéből származó helyi lakosokkal.

A helyzetet végül február 8-án Dzsevad pasa oldotta meg, aki felhasználva személyes tekintélyét, vállalta a felelősséget a török delegáció biztonságáért és elfogadta azokat a diszkrét óvintézkedéseket, amelyek még nem csorbították a küldöttek presztízsét. Ugyanaznap a városba érkezett Dobbs főmegbízott, hogy jelenlétével ő is elősegítse a helyzet konszolidálását, azonban segítségnyújtás helyett újra összetűzésbe keveredett a Bizottsággal. Teleki tiltakozott a rendőri túlkapások ellen, de Dobbs nem fordított kellő figyelmet a problémára. Ez után kifejtette azon véleményét, hogy mivel a terület eredetileg az Oszmán Birodalomhoz tartozott, ezért a törökök pozíciója alapvetően erősebb, így a Bizottságnak minden részletre és a mögöttes jelentéstartalomra külön figyelmet kell fordítania, hogy ne legyen részlehajló. Wirsén kijelentette, hogy a Bizottság egyaránt vizsgálja mindegyik fél álláspontját. Miután Teleki is fellépett Dobbs ellen, a főmegbízott látszólag visszakozott, de hozzátette, hogy véleménye szerint lehetséges, hogy a brit kormány nem fogadja el a Bizottság azon döntését, amely szerint külön vizsgálatokat indítanak a vilajet egyes részein. Megjegyezte azt is, hogy bár a Népszövetség a bizottsági tagok kiválasztásánál a „tökéletes egyensúlyra” törekedett, ő attól fél, hogy a brit közvélemény és kormány úgy fogja gondolni, hogy egyes tagok „valamelyik fél” befolyása alá kerültek. Az egyre ingerültebb Wirsén hangsúlyozta, hogy a Népszövetség titkos szavazással választotta meg a Bizottság tagjait, akiket teljes szabadsággal ruházott fel a moszuli területi kérdés kivizsgálásával kapcsolatban, tehát aki munkájukat kritizálja, az egyben a Népszövetség ellen lép fel. Az elnök beszéde végén kijelentette, hogy amennyiben Dobbs újra vádaskodni kezd, annak súlyos következményei lesznek.[46] A főmegbízott később már nem vállalta fel a nyílt vitát Wirsénnel és Telekivel, de Londonba küldött jelentéseiben élesen kritizálta a Bizottság tevékenységét.[47]

A Bizottság még pár napig Moszulban folytatta a munkát – immár hivatalosan –, majd a tagok szétváltak, és külön-külön folytattak vizsgálatokat. Wirsén Moszul körzetében maradt, hogy meglátogathassa a környező településeket és a Tigristől nyugatra található arab törzsek vezetőit. Paulis Kirkuk körzetébe utazott és ott végzett hasonló munkát. Teleki kíséretével együtt az Erbil körzet kurd törzseit látogatta végig.[48] A volt miniszterelnököt minden településen cserkészek fogadták. A munkában elfáradt Teleki eközben megbetegedett, repülővel szállították Bagdadba, ahol pár napot kórházban töltött.[49]

Teleki, Wirsén és Paulis február 25-én találkoztak újra a vilajet másik jelentős városában, Kirkukban, ahol folytatták a helyiek kihallgatását. Március 9-én kezdődött meg a terepmunka utolsó fázisa, amikor is a korábban ideiglenes határnak kijelölt „brüsszeli vonalat” vizsgálták meg, valamint, hogy milyenek az így „kettészelt” törzsek életkörülményei. A Bizottság 1925. március 18-án hagyta el a Moszuli vilajetet. Ott tartózkodásuk alatt a tagok bejárták a teljes területet, gyalog 40 km-t, lóháton 166 km-t, autón 1.650 km-t, repülőgépen 2.000 km-t tettek meg, több mint 800 helyi lakost hallgattak ki, valamint földrajzi és geológiai megfigyeléseket végeztek.[50] Bár hivatalosan Wirsén volt a Bizottság elnöke, rá elsősorban a tárgyalások maradtak. A területen végzett vizsgálatokat Teleki irányította, és a kutatási eredmények is legnagyobb részt az ő nevéhez fűződnek. Munkássága annyira háttérbe szorította a másik két tag tevékenységét, hogy egyes esetekben még a szakirodalom is őt említi – tévesen – a Bizottság elnökének.[51]

Bár a Bizottság munkájára elsősorban a török és a brit-iraki fél politikai akciói voltak hatással, eközben komoly gazdasági folyamatok is zajlottak. A feltételezett olajkincs miatt több vállalat is próbált minél nagyobb területet birtokba venni – komoly anyagi háttérrel a britek és az amerikaiak rendelkeztek –, végül az Anglo–Persian Oil Company szerezte meg a befolyást gyakorlatilag az egész terület olajkitermelése felett.[52]

A jegyzőkönyv elkészítése

Rövid pihenő után a Bizottság tagjai 1925. április 20-án találkoztak újra Genfben, hogy feszített, akár napi 14 órás munkával[53] elkészítsék jelentésüket. Feladatuk döntően három részből állt: szakmai bírálatot alkotni a vitás felek korábbi területrendezési javaslatairól; a területen végzett vizsgálatok tudományos összegzése; az előző két pont alapján egy végleges határjavaslat kidolgozása. Teleki még ekkor is úgy érezte, hogy a tanulmányozott szakirodalom nem elegendő és a kairói magyar konzulátustól kért további köteteket.[54]

Bár a sajtóban időről-időre felröppentek olyan hírek, hogy a jegyzőkönyv elkészítése idején heves vita alakult ki, mivel Wirsén a brit, Teleki a török álláspontot támogatta,[55] a jegyzőkönyvből és a levelezésekből arra lehet következtetni, hogy egyetértés volt a bizottsági tagok között. Teleki „törökpárti hozzáállását” az angol sajtó kezdte terjeszteni, és a folyamatos támadások miatt – szokásával ellentétben – végül maga a volt miniszterelnök is megszólalt:

„Végtelenül sajnálom, de ebben a kérdésben bármilyen kellemetlen váddal is illetnek, nem tehetek semmiféle nyilatkozatot addig, amíg a genfi konferencia nem hozta meg a maga döntését a Moszul-kérdésben. Nem nyilatkozhatok az angol lapok vádjával kapcsolatban, nem azért mert, mintha nem tartanám magamra nézve ezt a kérdést fontosnak, hanem mert szigorú titoktartás kötelez engem és kollégáimat, hogy semmiféle nyilatkozatot nem tehetünk, amíg ez a kérdés az úgynevezett bírói eljárás alatt áll. De hiába is volna minden nyilatkozatom, mert akik ilyen váddal illetnek, azok nyilatkozatom megtörténte után is vádolhatnak és viszont, akik tisztában vannak szereplésemmel, azok föl sem tételezik rólam, hogy én ebben a kérdésben személyes érzelmektől vezettetve, kedvező jelentést küldtem volna Genfbe.”[56]

Teleki Pál nyilatkozata a Pesti Napló 1925. augusztus 6-i számában
(Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

A Bizottság a sajtóban generált viták ellenére keményen dolgozott. A török javaslatról megállapította, hogy az abban szereplő népszavazás valószínűleg nem lenne megvalósítható és nem a valós eredményeket tükrözné. A vilajetben az oktatás kezdetleges, a szociális háló középkori vagy feudális stádiumban volt, míg a lakosok túlnyomó többsége a törzsi vezetőt vagy a földesurat követte, és nem alkotott saját véleményt arról, hogy melyik államhoz szeretne tartozni. Azok a személyek, akik elég iskolázottak voltak ahhoz, hogy önálló véleményt alkossanak és tömegeket befolyásoljanak, szinte kivétel nélkül a törökök pártján álltak. Gondot jelentett – amelyet a britek is megemlítettek –, hogy nem volt a térségben megfelelő semleges rendfenntartó erő, valamint a fegyveres alakulatok bevetése a polgárháború veszélyével fenyegetett. A Bizottság mindezek alapján nem javasolta egy népszavazás kiírását.[57]

Telekiék külön megvizsgálták a törökök által javasolt déli határvonalat is. A jelentésben még finoman fogalmazva jelent meg az a kritika, amelyet Teleki Magyarországra hazatérve az 1926-os Magyar Földrajzi Évkönyvben már nyíltan leírt: A Dzsebel Hamrin vonulatai sem történelmi, sem klimatikus szempontból nem tekinthetőek határnak.[58]

Az angol javaslatot a Bizottság már reálisabbnak értékelte, és nem talált kifogást az északi, ritkán lakott hegyes területre tervezett határral szemben sem,[59] bár a vilajetnek csupán egy kis része kapcsolható történelmileg Irakhoz. A britekkel ellentétben a tagok fontosnak tartották, hogy a nomád törzsek vándorlási útvonalát ne keresztezze a határ. A Bizottság pártatlanságát mutatja, hogy bár többször vitába került a helyi brit vezetőkkel és brit részről komoly kritikák érték működését, mégis megőrizte objektivitását, és nem állt a jóval segítőkészebbnek mutatkozó törökök oldalára.

A Bizottság összegezte saját kutatásait, amelyeket elsősorban a földrajztudós Teleki Pál vezetésével végeztek. Az elvégzett munka már csak azért is kiemelkedő volt, mert a Moszuli vilajetben korábban nem hajtottak végre hasonló jellegű földrajzi, történelmi és etnográfiai kutatásokat.

Az egyik legfontosabb kutatás az etnikai csoportokat érintette. Úttörő gondolatnak számított, hogy Teleki szerint a terület sajátosságai nagyban meghatározták az ott élő emberek jellegét.[60] Külön nehézséget jelentett, hogy a nomád törzsek állandó vándorlása miatt számukat csak megbecsülni lehetett. A népességi statisztikára vonatkozólag a Bizottság végül az 1922–1924-es iraki népszámlálás adatait fogadta el a leghitelesebbnek, hozzátéve, hogy az valószínűsíthetően alábecsülte a törökök számát, az arabokét pedig a valósnál magasabbra tette.[61]

A jelentés kiemelten foglalkozott a kurdokkal, akik a legnagyobb számban éltek a térségben: a 15–20 milliós népcsoport hozzávetőlegesen 500.000 tagja. Önálló Kurdisztán nem létezett a történelem folyamán, és már maga a definíció is nehézségekbe ütközött, mivel földrajzilag és etnikailag sem lehetett egységes területről beszélni. Teleki a Kurdisztán kifejezést egyfajta természetföldrajzi egységként, tájfogalomként használta. A kurdok eredete is meglehetősen vitatott. Már Kr. e. 2000-ben a térségben éltek, nyelvük nem arab, hanem indoeurópai, és nem egységes. 85%-uk szunnita, többi síita vagy keresztény vallású volt. A társadalmuk alapegysége a törzs, amelynek az aga a vezetője. Hagyományosan nomád, félnomád állattenyésztők voltak, de az 1920-as években egyre többen kezdtek el földműveléssel is foglalkozni.[62] Teleki megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy etnikailag a kurdok sem egységesek. Választóvonalnak a vilajetet egy nagyobb északi és egy kisebb déli részre osztó Kis-Záb folyót tartotta.[63]

A Bizottság által a Moszuli vilajetben megtett útvonalak (Forrás: Moszul jelentés)

Teleki érdekes különbséget vélt felfedezni az arab és a kurd népesség között. Úgy gondolta, hogy a hagyományos gazdálkodás a szerint alakult ki, hogy amíg az előbbi népcsoport a száraz völgyekben és medencékben falusi földművelést folytatott, addig az utóbbi a nedvesebb területeken nomád vagy félnomád módon élt.[64] Ez a fajta megoszlás konfliktusokhoz is vezetett, mivel a kurdok egyre nyugatabbra szorították az arabokat, akiknek így kevesebb termőföld és vízforrás állt rendelkezésre. A területen élő törökök döntően városi hivatalnokok, katonák vagy földbirtokosok voltak, míg az „ördögimádó” jezidiek[65] a fennsíki területeken folytattak földművelést. A nesztoriánus keresztények elszigetelt közösségekben éltek.[66]

A jelentés részletesen taglalta a vilajet földrajzi viszonyait. A Bizottság megállapította, hogy a terület gazdaságilag és földrajzilag egy egységet képez, tehát semmiképpen sem ajánlott annak megosztása, valamint Teleki megfigyelései alapján kijelentette, hogy az uralkodó éghajlat az átmeneti, így a vilajet földrajzi szempontból Törökországhoz és Irakhoz sem tartozik. A térség központja egyértelműen az arab jellegű[67] Moszul, amelyen átfolyik a Tigris, ide éreznek az utak, és mivel a száraz sztyepp és a művelhető terület határán fekszik, minden népcsoport számára fontos vásárváros, és a tranzitkereskedelem kiindulópontja.

A Bizottság külön kitért a Tigris folyó, mint a legfőbb vízlelőhely fontosságára. Az is a vilajet szétválasztása ellen szólt, hogy egy kettéosztott területen a Tigris felső folyását birtoklók a folyó bármilyen mértékű megválasztásával súlyosan nehezíthetnék az alsóbb szakasz mentén lakók életkörülményeit.[68]

A Bizottság a jegyzőkönyvben egy egész fejezetet szentelt az „Irak” elnevezésnek, és ezzel kapcsolatban a Moszuli vilajet és Mezopotámia történetének. Telekiék Irak és a területre vonatkozó egyéb földrajzi elnevezések etimológiájának vizsgálatával próbálták történelmileg összekapcsolni a térséget a környező régiókkal, mindehhez forrásként felhasználták a térségre vonatkozó, a XVI. századtól az 1920-as évekig keletkezett brit, francia és közel-keleti szakirodalmat és térképeket. Azonban a fölrajzi nevek vizsgálatával sem lehetett a területet egyértelműen valamelyik félhez kapcsolni. A Moszuli vilajetet a brit és a francia enciklopédia is történelmileg Anatóliához kapcsolta és a lakosság sem vallotta magát sosem irakinak. Ugyanakkor török források is megerősítették, hogy a térség bizonyos időkben Irakhoz, illetve az annak területén kialakult államokhoz tartozott.[69] A jelentés ezen részét gyakorlatilag teljes egészében Teleki készítette és önálló tanulmányként is megállta a helyét.[70]

A számos új kutatási eredmény mellett a Moszuli jelentés legnagyobb érdeme az, hogy úttörő módon, korát meghaladva foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. A Bizottság elsősorban nem politikai döntést akart hozni, így hangoztatta, hogy a mélyreható tudományos vizsgálat nem adhat alapot egy ilyen döntésnek.[71] A jelentés így inkább tekinthető egy kiterjedt tanulmánynak, amely segítségül szolgálhatott a döntéshozóknak, mint egy konkrét javaslatnak a terület hovatartozásáról. Telekiék elemezték és véleményezték a török és a brit javaslatot, majd felvázolták a lehetséges döntéseket és várható következményeiket, ügyelve arra, hogy mindvégig feltételes módban fogalmazzanak, és ezzel elkerüljék, hogy a későbbiekben részlehajlással vádolják őket. A „brüsszeli vonalról” viszont kijelentették, hogy – némi korrigálással – egy megfelelő stratégiai határ lenne, tehát lényegében a brit határjavaslat mellett foglaltak állást.[72] Azonban folyamatosan hangsúlyozták, hogy nem elég a gazdasági és stratégiai érdekeket figyelembe venni a döntésnél, hanem a vilajetet véglegesen birtokba vevő államnak biztosítani kell a területen élő nemzetiségek, elsősorban a kurdok önrendelkezését.

A Moszul jelentés kezdőoldala

Emiatt a Bizottság többször is kiemelte, hogy nem szabad a határral elvágni a nomád törzsek vándorlási útvonalát, a kurdoknak biztosítani kell a lehető legnagyobb autonómiát – nyelvük használata a közigazgatásban, oktatásban; kultúrájuk fejlődésének biztosítása –, és nem lehet elzárkózni egy önálló kurd állam létrehozásától sem. Teleki létrehozta a Moszuli vilajetre vonatkozó etnikai térképet, amelynek alapjául az 1920-as „Vörös Térkép” szolgált. Az etnikai viszonyokat pontosan bemutató, Teleki által kidolgozott geográfiai módszer annyira hatásosnak bizonyult, hogy később Izrael állam határainak meghatározásánál is alkalmazták.[73]

A Bizottság a jelentés végleges változatát 1925. július 16-án adta le, amelyet 2.000 példányban nyomtattak ki.[74] Az elvégzett tudományos munka és a kisebbségek védelméről szóló fejezetek miatt Teleki a korábbinál is nagyobb nemzetközi hírnévre és elismertségre tett szert,[75] bár ez a siker nem volt osztatlan, mivel ahogy a Budapesti Hírlap újságírója találóan megfogalmazta földrajztudós munkásságáról:

„(…) az angolok megharagudtak érte, a törökök pedig nem örültek neki.”[76]

Azonban a politikai színtéren a jelentés nem hozta meg a Telekiék által várt eredményt. A Népszövetség nem szeretett volna olyan döntést hozni, amely bármilyen módon sérti Nagy-Britannia érdekeit. Bár a Bizottság a határ kérdésében a brit-iraki álláspontot fogadta el, a javasolt kisebbségi intézkedéseket a brit fél nem kívánta bevezetni. Másfél hónapos feszült diplomáciai tárgyalások kezdődtek, amelyek során csak a török fél volt hajlandó engedményekre.[77]

A jelentést a két állam közötti határ megállapítására vonatkozóan a Népszövetség végül 1925. szeptember 2-i ülésén fogadta el, de nem mert döntést hozni, hanem továbbította az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróságnak, mivel időközben a tárgyalásokkal felhagyó törökök inkább a fegyverekhez fordultak, és áttörve a „brüsszeli vonalon” a lakosság tömegeit hurcolták el.[78] Végül rendfenntartó népszövetségi katonai bizottság kiküldése után a Hágai Nemzetközi Bíróság december 16-án döntött: jóváhagyta a korábban megállapított „brüsszeli vonalat”, mint végleges határt. A borítékolható eredménnyel lezajló hágai tárgyalásra a török fél már el sem ment. A Moszuli vilajet Irakhoz került, amely állam felett a britek 25 évre megkapták a mandátumot. Törökországnak be kellett érnie a területen kitermelt olaj 10%-ával.[79] A brit alsóház december 21-i ülésén elfogadta a hágai határozatot,[80] míg a török kormány a Népszövetség és a bíróság döntési jogát sem ismerte el.[81]

Az új határ megegyezett azzal, amelyet a Moszul Bizottság javasolt, Teleki azonban mégsem örült a döntésnek, ugyanis a határozatból „kifelejtették” azt a pontot, amelyet a Bizottság a legalaposabban vizsgált: a kisebbségek helyzetét. A kurdok nem kaptak autonómiát, nyelvüket nem használhatták, és nem adatott meg az esély egy későbbi önálló állam létrehozására sem. 1932-ben – a meghatározottnál jóval korábban – Irak független lett, a kurdok pedig még rosszabb helyzetbe kerültek. A kisebbségi jogok folyamatos elnyomásának következményeként az 1920-as évek első felében még gyerekcipőben járó kurd nacionalizmus megerősödött, a lázadások pedig folyamatosak lettek.[82]

A Népszövetség a moszuli vitatott terület hovatartozásának ügyében megkapta a lehetőséget, hogy – figyelembe véve a Wilsoni pontokat és az etnikai viszonyokat – egy olyan döntést hozzon, amellyel megfelel saját célkitűzéseinek. Azonban ez esetben is bebizonyosodott, hogy a szépen megfogalmazott ideák mögött valójában vélt és valós nagyhatalmi érdekek húzódtak meg.

A Pesti Napló beszámolója a jelentés leadásáról (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Hiába elemezte részletesen a nagyrészt Teleki által elkészített jelentés a Moszuli vilajet etnikai, gazdasági, történelmi, földrajzi viszonyait, és tett konkrét javaslatokat 800.000 ember sorsának jobbra fordítására, a valódi döntésnél már csak az számított, hogy a létfontosságú vasútvonal és az egyre nagyobb szerepet kapó olaj Nagy-Britanniához kerüljön. A területen élők hiába reménykedtek abban, hogy Teleki és a Bizottság tagjainak javaslatai alapján biztosítják jövőjüket: a Népszövetség bebizonyította, hogy egy létjogosultság és valódi hatalom nélküli szervezet egy olyan átalakuló világban, amelyben a hangoztatott eszmék csak arra valók, hogy álarcként elfedjék a nagyhatalmak törekvéseit.

Bár nehéz meghatározni, hogyan alakult volna a területen élők vagy az egész közel-keleti régió sorsa, ha a népszövetségi és hágai döntéseknél figyelembe veszik – és a későbbiekben példának tekintik – a Bizottság által hangoztatott kisebbségi jogokat, az tény, hogy Moszulban és térségében a mai napig igen komoly vallási és etnikai konfliktusok vannak, amelyek odáig vezettek, hogy 2014-es elfoglalása után a város az Iszlám Állam terrorszervezet egyik központja lett.

A moszuli munka hatása Teleki Pál életére

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Moszul Bizottságban elvégzett munka meghatározta volna Teleki Pál további életpályáját, azonban nem is tűnt el nyomtalanul. Teleki később előadásokon,[83] valamint egyetemi oktatóként és tudományos munkákban[84] is felhasználta, ismertette a Moszulban szerzett tapasztalatait.

Teleki Pál 1939-ben

A kérdés közvetve előkerült a Nemzetgyűlés 1925. október 29-i ülésnapján is, amikor már ismert volt, hogy a Népszövetség Tanácsát csak a török–iraki határ kérdése érdekelte, a kisebbségi kérdés nem. Teleki az ülésszak alatti egyetlen felszólalásában – saját pártjának és a kormánynak politikájával szembemenően – élesen kritizálta a Népszövetség működését, és felvetette Magyarország kilépésének a lehetőségét is.

„Röviden meg fogom indokolni azt, hogy amikor Genfből visszatértem, miért vetettem fel azt a kérdést, hogy a Népszövetségben bennmaradjunk-e, igen vagy nem, illetőleg, hogy ezt megfontolás tárgyává tegyük általánosságban. (…) Azt hiszem, hogy ma mindenesetre elérkezett a Népszövetség ahhoz a pillanathoz, ahhoz az útkereszteződéshez, hogy mintegy választania kell és majd meg fogjuk látni, hogy onnan milyen irányban fejlődik; vajjon ezt a szervezetet, – amely nem úgy jött létre, ahogyan Wilson annak idején elgondolta, – fejlesztik-e tovább úgy, abban az irányban, hogy abból a győzők szövetsége helyett valóban a népek szövetsége lehessen és valóban egyforma jogokat tudnak-e a népeknek biztosítani vagy odafejlődik-e, hogy egy olasz-fal lesz, amely mögött az eddigi diplomáciai eljárásokat folytatják, ugyanolyan alkukat kötnek az államok között, mint eddig (…)”[85]

Teleki Pál tudósként és államférfiként is kiállt a kisebbségek jogaiért. A Trianoni békeszerződéssel 3.300.000 magyar került az anyaország határain túlra, ahol nemzetiségük miatt hátrányos megkülönböztetésben részesültek. Teleki mindezt jól látta, így átérezte azoknak a népeknek a sorsát – így a kurdokét is – amelyek hasonló helyzetbe kerültek. A tőle megszokott heves elszántsággal vetette bele magát a bizottsági munkába, reménykedve, hogy szerepet játszat abban a folyamatban, amelyben a Népszövetség valóban a nemzetek szövetségévé, érdekvédelmi szervezetévé válik. Egy évvel később csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az a szerep, amelyet neki szántak, csak egy színjáték része volt. A moszuli kérdést tekintve azonban mindenképpen kiemelendő Teleki Pál tudományos tevékenysége és humánus magatartása.

[1] A főcserkész mesél I. Magyar Cserkész, 1926. január 1. 1.

[2] Shorsh, Hussain: A kurdok eredete, nyelve, vallása. Valóság, 47. évf. (2004) 7. sz. 33–51.

[3] Flesch István: Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. Corvina, Budapest, 2004. 226–264.

[4] Mahmud Barzanji (1878–1956): Kurd politikus, sejk, szabadságharcos. 1919-ben a britek nevezték ki a Moszuli vilajet kormányzójává, hogy leállítsa a kurd lázadást, de a felkelés élére állt és kikiáltotta a Kurd Királyságot. A britek 1921-ben elfogták és bebörtönözték. 1922-ben tért vissza a térségbe, újabb forradalmat robbantott ki és újra kikiáltotta a Kurd Királyságot. 1924-ig több-kevesebb sikerrel vette fel a harcot a britekkel és irányította a területet, de ekkor újra elfogták. 1941-ig száműzetésben élt, majd élete másfél évtizedében visszatérhetett szülőfalujába.

[5] Longsrigg, Stephen Hemsley: Iraq, 1900 to 1950 – A Politiacal, Social and Economic History. Oxford University Press, London – New York – Toronto, 1953. 152.

[6] Flesch I.: Atatürk és kora… i.m. 273–274.

[7] George Nathaniel Curzon (1859–1925): Brit felfedező, diplomata, politikus. 1899 és 1905 között India alkirálya, 1916 és 1919 között a Királyi Államtanács elnöke és a haditanács tagja, ezt követően 1924-ig külügyminiszter, majd haláláig újra a Királyi Államtanács elnöke. 1916-tól haláláig – egy kisebb megszakítással – a Lordok Házának elnöke.

[8] Ismet Inönü (1884–1973): Török katona, politikus. 1903-ban lépett katonai pályára, tábornoki rangban harcolt az első világháborúban. Ezt követően a török függetlenségi háborúban a nyugati hadsereg parancsnokaként szolgált. Az 1923-as Lausanne-i béketárgyalásokon a török delegáció vezetője, 1923–1924-ben, 1925–1937 között, majd 1961–1965 között miniszterelnök, 1938-tól 1950-ig Törökország második elnöke.

[9] Shields, Sarah: Mosul, the Ottoman Legacy and the League of Nations. International Journal of Contemporary Iraqi Studies, 3. évf. (2009) 2. sz. 217–230.

[10] Timár Edit: Teleki Pál egy kevéssé ismert munkája, az ún. Moszul jelentés. Földrajzi Közlemények, 49. évf. (2001) 1–2. sz. 65–80. 65.

[11] A főcserkész mesél II. Magyar Cserkész, 1926. január 15. 2.

[12] Cseke László: Teleki Pál és a Moszul-Bizottság. Földgömb, 14. évf. (2012) 4. sz. 40–47. 41.

[13] Sluglett, Peter: Britain in Iraq – Contriving King and Country. I. B. Tauris & Co, London, 2007. 65–92.

[14] Longsrigg, S. H.: Iraq, 1900 to 1950… i.m. 153.

[15] Timár E.: Teleki Pál egy kevéssé ismert munkája… i.m.  69.

[16] Questions of the Frontier between Turkey and Iraq. Report Submitted to the Council by the Commission Instituted by the Council Resolution of September 30, 1924. League of Nations, Geneva, 1925. Országgyűlési Könyvtár SdN/1925.VII.2. 14–15. (Továbbiakban: OGYK SdN/1925. VII. 2. Moszuli jelentés.)

[17] OGYK SdN/1925. VII. 2. Moszuli jelentés. 16.

[18] Uo. 20–21.

[19] Royall Tyler (1884–1953): Amerikai művészettörténész, diplomata. Az amerikai delegáció tagjaként részt vett az első világháborút lezáró párizsi békekonferencián. 1924 és 1943 között a Népszövetség hivatalnoka, kezdettől fogva sokat tartózkodott Magyarországon, 1931 és 1938 között budapesti pénzügyi megbízott. 1943-tól a háborús menekülteket segítette, 1946-tól a Nemzetközi Újjáépítési Bank hivatalnoka, majd 1949-től haláláig antikommunista és emigráns szervezetek munkájában vett részt.

[20] Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris, Budapest, 2005. 257.

[21] Ismeretlen fejezetek Teleki Pál életéből. Szerk.: Vigh Károly. Századvég, Budapest, 2001. 9.

[22] Teleki Pál: Atlasz a japáni szigetek cartographiájának történetéhez. Kilián Frigyes utóda M. K. Egyetemi Könyvkereskedése, Budapest, 1909.

[23] Cholnoky Jenő: Utazásom Amerikában Teleki Pál gróffal. Vajda – Wichmann, Budapest, 1943.

[24] Teleki Pál: A földrajzi gondolat története. Szerzői kiadás, Budapest, 1917.

[25] Teleki Pál 1920-ig terjedő tudományos pályafutásáról összefoglalóan lásd: Nyári Gábor: A Sándor-palotától a ravatalig. Teleki Pál második miniszterelnöksége, 1939–1941. Kairosz, Piliscsaba – Budapest, 2015. 15–16.

[26] Kubassek János: Teleki Pál, a magyar politikai földrajz atyja. Magyar Tudomány, 172. évf. (2011) 8. sz. 987–996. 988–992.

[27] A főcserkész mesél II. Magyar Cserkész, 1926. január 15. 1.

[28] Ablonczy B.: Teleki Pál… i.m. 258.

[29] Albert Paulis (1875–1933): Belga katonatiszt. 1908-ban helyezték ki a Kongói gyarmatra, majd megbízták egy belga helyőrség felállításával Dél-Szudánban, ahol kemény eszközökkel tartotta fenn a rendet. Az első világháború után visszatért Kongóba, ahol jelentős szerepe volt a vasúthálózat kiépítésében. Egy évvel halála után, 1934-ben települést neveztek el róla az afrikai országban.

[30] Carl Einar Thure af Wirsén (1875–1946): Svéd diplomata, politikus, katonatiszt. 1895 és 1902 között katonatisztként szolgált, majd a diplomáciai pályára lépett. Katonai attaséként működött Rómában és Szófiában, legtöbb munkája a Balkán térséggel és Törökországgal volt kapcsolatos. Tanúja volt az örmény népirtásnak. Az első világháború után ügyvivő volt több Balti államban, majd követ Bukarestben, Athénban, Belgrádban. A Moszuli-Bizottság vezetése után berlini, majd római követ lett.

[31] Rogers, John: The Foreign Policy of Small States: Sweden and the Mosul Crisis, 1924–1925. Contemporary European History, 16. évf. (2007) 3. sz. 349–369.

[32] Incze Péter (1896–1960): Titkár. Jogi tanulmányokat folytatott, de nem szerzett diplomát. Harcolt az első világháborúban. 1920-tól 1935-ig Teleki személyi titkára és bizalmasa, 1938-tól 1944-ig a Miniszterelnökségen miniszteri tanácsosi rangban titkár, ilyen minőségben 1939 és 1941 között ismét Teleki titkára.

[33] Johannes Hendrik Kramers (1891–1951): Holland keletkutató, nyelvész. Elsődlegesen az arab és török nyelvet kutatta.

[34] A főcserkész mesél I. Magyar Cserkész, 1926. január 1. 2.

[35] Ablonczy B.: Teleki Pál… i.m. 258.

[36] Timár E.: Teleki Pál egy kevéssé ismert munkája… i.m. 77.

[37] A moszuli kérdés. Budapesti Hírlap, 1925. január 8.

[38] A főcserkész mesél I. Magyar Cserkész, 1926. január 1. 2.

[39] Henry Dobbs (1871–1934): Brit politikus. 1892-től az indiai brit közigazgatás munkatársa. 1921-ben az afganisztáni brit misszió tagja, részt vett az afgán-indiai határ megállapításában. 1923 ás 1929 között iraki brit főmegbízottként szolgált.

[40] I. Fejszál (1883–1933): Iraki arab uralkodó. 1913-tól az oszmán parlament szaúd-arábiai képviselőjeként folyamatosan fellépett az arab államok függetlenségért. Az első világháború idején az arab nemzeti felkelés vezetője. Az 1919-es párizsi békekonferencián az arab küldöttség vezető