Nyári Gábor

Ezekben a hetekben még azok is a franciaországi foci EB-re figyelnek, akiket általában hidegen hagynak a futballvilág eseményei, ugyanis a magyar válogatott 30 év után jutott ki világversenyre, ráadásul első meccsünket is megnyertük. Korábban ez nem mindig volt így, a Bernben második helyet szerző, az angolokat kétszer megverő Aranycsapat névsorát álmunkból keltve is hiba nélkül soroljuk, de mit tudunk az 1938-ban Franciaországban világbajnoki ezüstérmet szerző csapatról? Mai cikkünkben ezt a csapatot és teljesítményét mutatjuk be Nektek, videók és színezett korabeli fotók segítségével.

A világbajnoki döntő előtti pillanatok 

1938 júniusában szintén Franciaországra szegezték tekintetüket a focidrukkerek, 4-e és 19-e között összesen 15 csapat mérte össze erejét a harmadik alkalommal megrendezett világbajnokságon. Eredetileg 16 ország vett volna részt a tornán, de az Anschluss miatt Ausztria ekkorra már megszűnt, az osztrák játékosok egy része a német keretbe került, másik csapat pedig – miután Anglia nem vállalta a felkérést – már nem kapott meghívást. Érdekes kérdés, hogy mennyire tekinthető a torna világbajnokságnak, hiszen, a 15 csapatból csupán kettő érkezett az amerikai kontinensről (Kuba és Brazília), egy pedig Ázsiából (Holland-India). Az európai országok közül Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Románia, Svájc és Svédország vett részt. Feltűnő, hogy több „futball nagyhatalom” és hiányzik ebből a sorból. Spanyolország a polgárháború miatt már a selejtezőkön sem vett részt, Anglia pedig (ahogy Uruguay és Argentína is) előre jelezte, hogy nem kíván részt venni a tornán.

Az akkori kvalifikálási rendszer nagyban eltért a maitól, bár voltak csoportok, az azokon belüli helyek kiosztása egészen másképp zajlott. Magyarország a 6. csoportba került. Itt az első körben Görögország kettős győzelemmel lépett túl Palesztinán, majd Budapesten 11:1-re kikapott a magyar válogatottól az 1938. március 25-én rendezett második fordulóban, így hazánk igen simán jutott ki a világbajnokságra.

Dietz Károls (középen) csapata néhány tagjával

Az 1930-as években a magyar foci egyre inkább felhívta magára a figyelmet világviszonylatban is. Az első, 1930-ban rendezett világbajnokságon ugyan nem vettünk részt – meghívásos alapon kerültek be a csapatok –, a magyar szakemberek szinte mindenhol megjelentek, Európában pedig a válogatott is szép eredményeket ért el. 1934-ben előbb a bolgárokon túljutva kvalifikáltuk magunkat a VB-re, majd történelmi győzelemként először sikerült felkészülési meccsen megverni Angliát 2:1-re. A világbajnokságon így komolyak voltak az elvárások a csapattal szemben, amelyet azonban – megkérdőjelezhető körülmények között – a negyeddöntőben (akkor ez a második forduló volt) Ausztria 2:1-re megvert. Ezt követően került a válogatott élére Dietz Károly (1885–1969), aki a szövetségi kapitányi pozíciót egészen 1939-ig töltötte be. Dietz igen keménykezű vezetőnek bizonyult, ez múltját ismerve nem is volt csoda. Az eredetileg jogász végzettségű szakember sokáig dolgozott a rendőrségnél, két alkalommal (bár nem túl hosszú időre) pedig Budapest rendőrkapitánya is volt, egyebek mellett ő tartóztatta Kun Bélát 1919. február 21-én. (Dietznek a szövetségi kapitányi munkát követően is elég eseménydúsan alakult az élete, 1944-ben a németek hurcolták koncentrációs táborba, majd 1951-ben át kellett élnie a kitelepítést is.)

Az 1938-as Világbajnokságon Dietz elsősorban a csapat összeállításáért felelt, a technikai munkát segítője, Schaffer Alfréd (1893–1945) vezette. Schaffer (vagy ahogy a kortársak nevezték „Spéci”) a világ egyik első profi labdarúgója volt – ez aktuális fizetésén is meglátszott –, hatalmas termete ellenére játékát rendkívüli pontosság jellemezte. A center négy országban összesen hét bajnoki címet szerzett, majd aktív éveit követően edző lett. A ’38-as Világbajnokság előtti években a Hungária FC-t (mai MTK elődje) kétszer is a bajnoki címhez segítette, de később, 1942-ben volt olasz bajnok is az AS Roma-val. A válogatott kispadján ő volt az igazi szakember, de Dietz volt a „főnök”.

Összefoglaló a magyar válogatott Világbajnokság előtti felkészítő meccséről az angol bajnok Wolverhampton ellen

A Világbajnokságra kijutó magyar keret is a kor ismert játékosaiból állt össze. Kapusok: Háda József, Szabó Antal; hátvédek: Bíró Sándor, Korányi I Lajos, Polgár Gyula; fedezetek: Balogh István, Lázár Gyula, Szalay Antal, Szűcs György, Turay József; csatárok: Bíró Mihály Dániel, Kohut Vilmos, Dr. Sárosi György, Sas Ferenc, Titkos Pál, Toldi Géza, Vincze Jenő, Zsengellér Gyula. A játékosok többsége a Hungáriából, a Ferencvárosból és az Újpestből került ki. Voltak még a csapattal nem utazó biztonsági tartalékok is, köztük volt a Hungária két játékosa, Cseh II László és Dudás János, akiknek kimaradása nagy feltűnést keltett. A rossz nyelvek szerint azért nem utazhattak a csapattal, mert a kapitány utasítása ellenére télen sapka és sál nélkül autóztak Budapesten…

A válogatott csapatkapitánya Sárosi György (1912–1993) volt, akit a szurkolók jogi végzettsége – és valószínűleg kimagasló játékintelligenciája – miatt csak „Sárosi doktornak” neveztek. Hosszú, 1931 és 1948 közötti aktív pályafutása alatt csak a Ferencvárosban játszott, edzőként pedig Olaszországban többek között olyan klubokat vezetett, mint a Juventus vagy az AS Roma. 1999-ben a World Soccer Magazin beválasztotta a XX. század 100 legjobb labdarúgója közé. A ’38-as világbajnokságon azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy minden mérkőzésen betalált. Hiába voltak a magyar focisták a kor „sztárjai”, mai szemmel igen furcsa, hogy milyen körülmények között kellett felkészülniük. Ha figyelemmel követjük a napokban Franciaországból érkező felvételeket, láthatjuk, hogy a csapatok luxushotelekben szállnak meg, jól felszerelt edzőközpontok és kiváló szakemberek segítik felkészülésüket. Ezzel szemben 1938-ban a magyar csapat vonattal, harmadosztályon érkezett Franciaországba, a reimsi „turistaszálláson” pedig mosdó sem tartozott a szobákhoz. A mai bérekhez viszonyítva túlfizetettek sem voltak a játékosok. A torna megnyeréséért fejenként egyszeri 200 pengő prémiumot kaptak volna. Az ismert dal szerint „havi 200 fixszel az ember könnyen viccel”, ez az összeg a korszakban egy jobb fizetésnek számított. Fényűzés természetesen akkor is volt, elsősorban az olasz válogatott részéről.

Sárosi György (1912–1993), azaz „Sárosi doktor”, az ezüstérmes csapat kapitánya, akit 1999-ben a World Soccer Magazin a XX. század száz legjobb játékosa közé választott.

A magyar csapat a kimaradók nélkül is igen erősnek volt mondható, és bár nem számított esélyesnek, meglepő sem volt jó szereplése. Akkoriban a világbajnokság lebonyolítása is egészen más volt, mint most, a mindössze 15 csapatnak nem is lehetett volna csoportköröket rendezni, így csak egyenes kieséses szakasz volt. Érdekesség, hogy mivel Ausztria kiesése miatt páratlan volt a csapatok száma, Svédország mérkőzés nélkül jutott túl az első fordulón. A másik, ma már furcsának ható lebonyolítási mód az újrajátszás rendszere volt. Ekkor ugyanis, ha a rendes játékidőben és a hosszabbításban nem dőlt el a továbbjutás sorsa, nem büntetők következtek, hanem újrajátszották a mérkőzést.

A magyar csapat első ellenfele a június 5-i nyolcaddöntőben Holland-India volt, amelyet 6:0-ra győzött le. A gólokat Kohut, Toldi, Sárosi (2) és Zsengellér (2) szerezték. A június 12-i negyeddöntőben Svájc volt az ellenfél, a vége Sárosi és Zsengellér góljaival itt is sima 2:0 lett, bár a könnyű győzelemben közrejátszhatott, hogy a svájciaknak korábban megismételt mérkőzést kellett játszania a németekkel.

Rövid összefoglaló a Magyarország – Holland India (mai Indonézia) meccsről
(A címben tévesen szerepel Franciaország!)

A Magyarország – Svájc mérkőzés összefoglalója

Először a június 16-i elődöntőben volt oka megijedni a magyaroknak, ugyanis a Nagy József vezette svédek Arne Nyberg góljával az első percben megszerezték a vezetést. A skandinávok azonban nem örülhettek sokáig, a 19. percben öngóllal megszületett az egyenlítés, ezt követően pedig már semmi nem állhatott válogatottunk útjába. Az egyenlítő találatot követően Titkos és Sárosi egyszer-egyszer, Zsengellér pedig kétszer talált be a svéd kapuba, 5:1-re alakítva a végeredményt.

A svédeket 5:1-re vertük az elődöntőben

A június 19-i döntőben a címvédő olasz csapat volt az ellenfél, amely Norvégia, Franciaország és Brazília legyőzésével jutott a fináléba. Az izgalmak azonban már jóval a meccs előtt megkezdődtek. A folyton kísérletezgető Dietz ugyanis igen érdekes felállásban küldte a Colombes Stadion gyepére fiait. Az addigi biztos kezdők közül apróbb sérülés miatt kiesett Turay, viszont Korányi és Toldi kihagyását látszólag semmi sem indokolta. Több verzió is létezik arra vonatkozóan, hogy ki miért kerülhetett ki a keretből. Toldival szemben a legnagyobb „problémát” erőszakos játéka jelentette. Részben emiatt Dietz mesterrel sem volt jó a viszonya, de a legendák szerint elsősorban az olaszoknak volt köze ahhoz, hogy a Fradi csatára nem kapott lehetőséget. Az egyik verzió szerint az olasz szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo tiltakozott a mérkőzés előtt Toldi játéka ellen, míg mások szerint Budapest polgármestere, Szendy Károly jelentette ki, hogy „Márpedig Toldi nem játszhat! Mit szólnának az emberek, ha két baráti nemzet fiai kakaskodnának egymással?” Van egy harmadik, bár kissé hihetetlen elmélet is, ami szerint közvetlenül Mussolini keze volt a játékoscserében. Bár ez így nem túl valószínű, az viszont sokkal elképzelhetőbb, hogy több döntő személy figyelembe vehette az olasz diktátor akaratát. Az azonban tény, hogy Mussolini a meccs előtt az olasz csapatnak táviratban azt küldte: „Győzni vagy meghalni.” Később a magyar kapus, Szabó Antal (1910–1972) gyakran viccesen hangoztatta: „Kaptam négy gólt, de megmentettem az olaszok életét.”

A pénzfeldobás pillanata a mérkőzés előtt

Korányi kimaradásának két oka volt. Egyrészt kisebb sérüléssel küzdött, másrészt kissé összeszólalkozott Bíró Sándorral a svéd meccsen, a csapategységet féltő Dietz – Shaffer tanácsa ellenére – pedig inkább lecserélte. Lehetséges, hogy Turay éppen azért nem vállalta a játékot, mert így vállalt szolidaritást Korányival. A helyettesítők Polgár Gyula, Szűcs György és Vincze Jenő lettek, Polgár és Szűcs addig még egyetlen percet sem játszottak a tornán, sőt, Polgár már 14 hónapja nem lépett pályára a válogatottban. Az összeállítás miatt hatalmas volt a felháborodás a csapatban, Sárosi doktor is azon gondolkozott, hogy nem vállalja a játékot, de végül hazaszeretete miatt pályára lépett.

Az eredmény az ismert 4:2 lett az olaszok javára. A 60000 néző előtt Colaussi és Piola duplázott, az olasz gólokra pedig csak Titkos és Sárosi tudtak válaszolni. Bár a meccs előtti cserék miatt rendkívül nehéz helyzetbe került a magyar válogatott, azt a játékosok nagy része és a szakértők is elismerik, hogy az olaszok valószínűleg mindenképpen győztek volna.

A világbajnoki döntő részletes összefoglalója

A vereség persze fájó volt, a magyar csapat egyik alapemberének számító Zsengellér Gyula (1915–1999) például így emlékezett vissza az esetre 1990-ben: „Majd szétrobbantam a méregtől a mérkőzés után. Amíg élek, bosszant a dolog, hiszen a rossz összeállítás miatt nem nyertük meg a világbajnokságot. Ebben, azt hiszem, mindenki egyetért velem, Dietz kapitányon kívül. Annyira begurultam, hogy Párizsban elköszöntem a csapattól, nem is utaztam haza velük. Vagy öt napig ott maradtam, mulatókba jártam, elvertem az összes pénzemet.”

A világbajnokságot megnyerő olasz csapat

Ezek után nem meglepő, hogy a magyar közvélemény a vereségért elsősorban Dietzet tette felelőssé. A világbajnoki ezüst nagyszerű eredmény volt, amely miatt a játékosok itthon hőssé váltak, de a szövetségi kapitány „közellenség” lett, hamarosan távoznia is kellett posztjáról. A hazatérő csapat fogadása a kapitány elleni tüntetés miatt kisebb botrányba is fulladt, amelyről a Budapesti Hírlap június 22-i száma részletesen beszámolt:

„A keleti pályaudvarban felsorakoztak a sporttestületek, szövetségek és egyesületek képviselői, hogy szeretettel üdvözöljék a kemény harcokból megtért csapatot, kinnt a várócsarnokban és a pályaudvar előtti térségben pedig több ezer főből álló tömeg várakozott.
            Kilenc óra tíz perckor futott be az első sínpárra a párizsi gyorsvonat és amikor a játékosok láthatóvá váltak, felharsant a perronon az éljenzés és a lelkesedés átterjedt a kívül szorongó tömegekre is. (…)
            A zenekar eljátszotta a Himnuszt, de alighogy elhangzott a magyar imádság utolsó akkordja, felharsant a kiáltás a kordon mögött:
            Toldi! Toldi! Toldi!
            Zsarnóczay János, az MLSZ társelnöke meg akarta kezdeni üdvözlő beszédét, de csak eddig jutott el:
            - Magyar testvéreim!
            Többen igyekeztek elcsendesíteni a zavargókat, de minden kísérlet hiába valónak bizonyult.
            - Mondjon le!, mondjon le!, mondjon le!, – harsogott a követelés ezer és ezer torokból.
            A hosszú útról hazatért, fáradt játékosok megdermedve hallgatták az indulatos haragnak ezt a viharos kitörését és amikor a vezetők látták, hogy a tüntetés nem akar véget érni, lemondtak az üdvözlő beszédekről és a játékosokat a várakozó autókhoz irányították.
            A kiváló játékosokat megéljenezték, azután a tüntetők újra Dietz ellen fordultak, hogy mondjon le. A rendőrség most már nekilátott a zajongó tömegek szétoszlatásához, de ez nem volt könnyű feladat, mert sokan csoportokba verődve a Rákóczi-úton és a mellékutcákban is folytatták a tüntetést Dietz Károly dr. szövetségi kapitány ellen, aki feleségével sietve hagyta el a barátságtalan fogadtatás színhelyét.”

Nem tudni, hogy milyen jövője lehetett volna ennek a magyar csapatnak, mivel a második világháború miatt 1950-ig nem volt lehetőség újabb világbajnokság rendezésére. A játékosok nagy részének azonban nem törte teljesen derékba pályafutását a háború. Bár a többség aktív focistaként nem érhetett újra a csúcsra, edzőként a világ élvonalában maradtak. Igaz, hogy sokuknak, mint „horthysta” sportolóknak a világháború után fokozatosan kialakuló kommunista diktatúra miatt el kellett hagyniuk hazájukat, ha a pályán akartak maradni. Ez egyben azt is jelentette, hogy az új rendszer számára elfogadhatatlan „fasiszta-korszak” focistái igazi példaképek sem lehettek. Részben ennek köszönhető – a tudásbeli különbség mellett –, hogy Sárosi doktor és társai nevét nem emlegetjük együtt Puskással, Hidegkutival, Cziborral és az Aranycsapat többi tagjával.

Azt hiszem, ha az idei franciaországi Európa Bajnokságon válogatottunk az 1938-ashoz hasonló eredményt érne el, senki sem követelné Bernd Storck leváltását.

Hajrá Magyarország!

Források:
Arcanum Digitális Tudománytár
Mussolinin múlt az 1938-as magyar VB-arany? Nemzeti Sport Online, 2013. június 19.
Labdarúgó Vb-történelem III. 1938 – Dietznek fejét akarták venni a Vb-ezüstéremért. Jochapress.hu, 2014. május 28.
FIFA Világbajnoksági Archívum