Folytatódik Angyalbőrben című sorozatunk! Mai főszereplőnk ismét egy csapattiszt, vitéz Kováts Tibor főhadnagy, aki a blogunkon is már említett Ráth András hadnagy tiszttársaként a 16. felderítőosztályban szolgált 1944-1945-ben. Élettörténetét és háborús emlékeit 1992 és 1996 között írta meg, ezek a Hadtörténelmi Levéltárban ma is megtalálhatóak. 2012-ben a felderítőosztály működését bemutató szakdolgozatom elkészítése során bukkantam ezen iratokra, amelyek 2015-ben külön forrásközleményként is megjelentek.

Egy kis faház előtt a Kárpátokban (1944 augusztus) - Ráth András zászlós, Pék András hadnagy, Kováts Tibor főhadnagy, Győry Mihály alezredes, Szathmáry Ferenc zászlós, Foitl Vilmos hadnagy. (Ráth András felvétele)

Kováts Tibor 1920-ban született Debrecenben, és az ottani Református Kollégiumban érettségizett. Még 17 évesen, egy cserkész-hadijáték során, elsősorban az akkori főcserkész, kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok hatására választotta a katonai pályát. A Ludovikán évfolyamelsőként végzett 1941-ben, így választhatott helyőrséget; Kolozsvárra, a 14. "Vak Bottyán" kerékpáros zászlóaljhoz került - ez képezte 1943 őszén a 16. felderítőosztály alapját. Ma az ő történeteiből válogatunk.

A történet 1937-ben kezdődött. Említésre érdemes, hogy Farkas Ferenc tábornok megítélése ma is kérdéses (komoly szerepet vállalt a nyilas hatalomátvétel után is), bár ekkor még egyértelműen pozitív szerepe volt főcserkészként és köztiszteletben álló katonatisztként.

"Már 17 éves voltam, amikor az egyik cserkész-hadijátékon kisbarnaki Farkas Ferenc felfigyelt katonás mozgásomra. Akkor történetesen a „kék” fél parancsnoka voltam és a hadijátékot követő megbeszélés során megkérdezte, nem akarok-e a Ludovikára kerülni. Ettől kezdve ez volt minden szívem vágya [sic!].Bár kitüntetéssel érettségiztem, a felvételire igen sokat kellett még tanulnom, főleg ábrázoló geometriából. De minden sikerült, első helyen jutottam be. Nem akartam hinni a fülemnek." [1]

A Ludovika Akadémia régi képeslapon

Az akadémián Kováts Tibor megtalálta helyét, a kiképzés és tanulás mellett sportkörökben és kulturális egyesületekben is aktív volt - ezt a szokását Kolozsváron is megőrizte. Részt vett - még akadémikusként - a felvidéki és erdélyi bevonulásokban, de amikor a frontra jelentkezett, még elutasították. Ehelyett páncélgépkocsi-tanfolyamra került, majd a híres várpalotai gyalogsági iskolába vezényelték, és emellett a jogi egyetemre is beiratkozott.

"Mivel az egyetemisták révén sok jogász barátom volt, indíttatást kaptam, hogy – mezei úton – szerezzek egy egyetemi képesítést is. Annál is inkább, mert a debreceni Kollégiumban 8 éven át tanultam a latint és 4 éven át a görögöt. Nem akartam én ezt dobra verni, de Bartha alezredesnek, a parancsnokomnak vala-hogy mégis a fülébe jutott és így a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán csak egy évet tudhattam le, mert elvezényeltek páncélgépkocsi tanfolyamra először Szilágysomlyóra (ma Șimleu Silvaniei, Románia), majd Kassára, innen pedig az „idegenlégió”-ba, a várpalotai önálló kiképző zászlóaljhoz kerékpáros szakaszparancsnoknak. Itt olyan kiképzés folyt, mint most a tengerészgyalogosoknál Amerikában. Minden élesben ment, maximálisak voltak a követelmények. Különleges, mintaalakulat voltunk. Volt sérülés bőven, én is fél évre kórházba kerültem. A debreceni kórházba vitettem magam, mivel én is, szüleim is ott éltünk."[2]

39M Csaba páncélgépkocsi: ilyeneket is használtak a felderítők

Ahogy láthatjuk, a várpalotai elit tisztképzés nem volt veszélytelen mulatság - anyagi okok miatt az állománynak csak kis része részesülhetett ilyenben - de a fronton később jó hasznát lehetett venni. 1943-ra a háború már túljutott fordulópontján, a tengelyhatalmak mindenhol visszavonulóban voltak. Közben zajlott a honvédség átalakítása is, amely során 1943 őszén több más változtatás mellett rendelkeztek a gyorsan mozgó, tűzerős felderítőosztályok létrehozásáról. Ezek létszáma papíron 760 fő volt, és lovasszázad mellett aknavető-, páncélgépkocsi-, árkász-, kerékpáros- és távbeszélőszakasz alkotta. Az osztályok része volt még egy nehéz páncéltörő ágyús szakasz, amely hivatalosan korszerű 75 mm-es lövegeket kapott, de ezekből nem jutott minden csapattesthez. A 16-osoknál, ahol a páncéltörő szakasz parancsnoka Kováts Tibor főhadnagy lett, négy helyett három löveg volt. 1944. március 19-én bekövetkezett a német megszállás, de már előtte megindult a magyar 1. hadsereg felvonulása a Kárpátok gerincére. Az elképzelések szerint a magyar csapatokat csak a határon belül, védelemre alkalmazták volna, abban a reményben, hogy a szovjetek a várható hatalmas veszteségek miatt nem vállalják be az áttörést. A magyar katonai vezetés az első világháborús tapasztalatokra épített, ám azzal nem számoltak, hogy a szovjet vezetést sokkal kevésbé érdeklik az emberveszteségek, mint a cárit. A német megszállás módosított a terveken: az 1. hadsereget (parancsnok Lakatos Géza vezérezredes) a visszavonuló német csapatok közötti rés kitöltésére vetették be a Kárpátok előterében, Kolomea, Obertyn, Ottynia és Delatyn térségében. A támadás, amelyben a felderítők az élen haladtak, 1944. április 16-án vette kezdetét.

"Othynia [sic!] előtt igen meleg helyzetbe kerültünk. Felderítő osztagunk közvetlenül a város bejárata előtt komoly orosz ellenállásba ütközött. Előre mentem az első vonalba és távcsővel láttam, hogy a bevezető út két oldalán T-34 harckocsik vannak. Akkor már – elsőnek a hadosztályunknál – nehéz páncél-törő ágyúim voltak. Elkapott a vadászszenvedély. Parancs nélkül egy löveggel előrerohantam. Ugyan a páncélosok lőttek rám, de szerencsére nem találtak el, de én az első lövésre az egyiket kilőttem, az újratöltött második gránáttal [sic!] a másikat intéztem el, ugyanis én ugrottam az irányzó helyére. De már a második hüvelyt nem tudtuk kirángatni, mert a földre sebtiben lerángatott rakaszból a bezsírozott gránátok a földön beporozódtak és így a hüvely bent ragadt. Nem volt más választás, a csőtörlő botot össze kellett csavarni – ami a talpszárra volt rögzítve – és elölről kellett a csőből kiverni a hüvelyt. Ezt is személyesen kellett abszolválnom, mert nagyon potyogtak az orosz gránátok és mindenki eldekkolt. Ezért kaptam az első Signum-ot."[3]

75 mm-es páncéltörő magyar kezelőkkel, valahol Budapesten. Érdemes megfigyelni a "városias" álcázást (Illusztráció)

A sikeres előrenyomulás és a májustól július 20-ig tartó nyugalmasabb időszak után megindult a visszavonulás, ami a háború végéig tartott. A felderítők előbb a Hunyadi-, a Szent-László, majd az Árpád-vonalat védték, majd miután szeptember 9-től megindult Erdély kiürítése, a csapattestet az Alföldre vezényelték. Még a visszavonulás első szakaszában esett meg egy akciófilmbe illő művelet, amely jól mutatta Kováts főhadnagy rámenős stílusát és embereinek kimagasló harcértékét is.

"Már a Kárpátok bejárójához értünk. Én az úton a három páncéltörővel, balra meredek hegyoldal, jobbra kisebb szakadékban egy folyó. Éjszaka lett, tök sötét és erdőben voltunk. Az üldöző oroszok robbanólövedékei hol itt, hol ott csapódtak a fába s nem tudtuk biztosan, van-e előttünk, mellettünk saját erő. Egyszer csak a hátunk mögött fene nagy robbanás. Derék utászainkat nem tájékoztatták arról, hogy az én szakaszom három löveggel és három Botonddal még kint van előttük. Káromkodtam egyet és felkapcsolva a lövegeket megindultunk hátra. Lámpát nem lehetett gyújtani. A felrobbantott részen két Botond két löveggel nagy nehezen átkecmergett, de a harmadik Botond első két kereke szétfeszült egy szikladarabnál, ott kellett hagyni, a löveget persze kihúztuk. Nagyon bánkódtunk. Elhatároztuk, hogy az akkor már oda előrenyomult oroszokon rajtaütünk, rendbe szedjük a Botondot és hazahozzuk. Mindenki önként jelentkezett. Én tíz embert kiválogattam + jött még a gépkocsivezető és egy szerelő. Volt két golyószórónk, nyolc géppisztolyunk és rengeteg kézigránátunk. Csináltunk is olyan banzájt, hogy hátulról már a tüzérség kezdett beavatkozni, de mire mi bekerültünk volna a szűkvillába, Botondostul és három fogollyal, meg egy zsákmányolt aknavetővel be-, illetve visszavonultunk. Kaptam egy újólagos Signum-ot."[4]

Rába Botond, a magyar hadiipar egyik legjobban sikerült terméke (Illusztráció)

Az Erdélyből visszavonuló mintegy 200 000 magyar és német katona bekerítésére a szovjetek Nyíregyháza és Debrecen térségében indítottak egy hadműveletet. Ezt persze minden erejükkel igyekeztek meggátolni a német és magyar csapatok; a harcok október 9. és 20. között a Debrecen környéki páncéloscsatában csúcsosodtak ki, de egész a hónap végéig elhúzódtak. A támadás eredményeként a szovjetek nem tudták kivitelezni elképzeléseiket. A felderítők itt is kivették részüket a harcokból: legkomolyabb ütközetük Királyteleknél, a mai Nyírteleknél volt.

"Már Kisvárdánál oroszokba ütköztünk, de egy német páncélgránátos alakulattal egész Nyíregyházáig törtünk előre. Visszafoglalt falukon mentünk át, a lakosság etetett, itatott bennünket. Mi azt hittük, meg sem állunk Debrecenig, szűkebb hazánkig. Nyíregyháza kétszer cserélt gazdát és mi Nyíregyháza mellett Királyteleknél igen súlyos harcba keveredtünk.Október 27-én reggel szakaszommal én vettem fel az első érintkezést a Királytelek-Sóskút területén beásott orosz erőkkel. A csatába bekapcsolódott az egész felderítőosztály. Csak másnap reggelre sikerült felszámolni az orosz erőket. Komoly veszteségeink voltak: 10 hősi halottunk volt [...] egy bajtársunk később halt meg – Vigan György golyószórós csatár – így 11 fő halottunk és sok sebesültünk volt. A felsősóskúti részen már házról házra folyt a harc. Az egyik ház háta mögött voltunk Hajdú Bernát honvéd bajtársammal. Mondtam neki, most kidobjuk a kézigránátjainkat, te az előttünk lévő pajta mögé szaladsz, én géppisztollyal fedezlek. „Félek főhadnagy úr” – szólt vissza. „No akkor megyek én – válaszoltam – te fedezel engem.” Én előre ugrottam, ugyanakkor egy becsapódó aknagránát telibe találta Hajdú Bernátot. Sajnos ebben a csatában még kilencen haltak hősi halált, mind a tízen Királyteleken – most már Nyírteleknek hívják – vannak eltemetve. Itt kerültem be én is, mint hősi halott a halotti anya-könyvbe."[5]

A királytelki csata emlékműve

Az összecsapás veszteségeit illetően eltérő adatokkal rendelkezünk. A hivatalos iratokban 9 fő szerepel, Ráth hadnagy 10, Kováts főhadnagy pedig 11 hősi halottat említ, az ütközet emlékművén is 11 fő hősi halott szerepel. Az itteni harcok után az Északi-Középhegység következett, itt Gelej és Vatta térségében harcolt asz osztály; német egyenruhás orosz diverzánsok miatt a huszárok súlyos veszteségeket szenvedtek, de a páncéltörősök szép eredményeket értek el. Akadt olyan T-34-es, amelyet közel 2000 méterről sikerült kilőni, igaz nem a legvastagabb frontpáncélt, hanem az oldalát érte a lövedék.

"Felderítőosztályunk Tiszalöknél kelt át a Tiszán, majd Mezőnagymihálynál és Gelejnél vívott utóvédharcok után Mezőkövesden került tartalékba. Innen Vattánál vetettek be bennünket. Sajnos az élen haladó – Tóth László hadnagy által vezetett – huszárszakaszunkat az oroszok tőrbe csalták és fogságba ejtették. Csodával határos módon a huszárokat követő három páncéltörő ágyúmmal sikerült Harsány felé erős tűzben elkanyarodnunk, majd egy német egységgel Vatta-északon beásnunk magunkat. Másnap hajnalban Sztálin-orgona tűzcsapás után öt harckocsival két hullámban támadtak bennünket az oroszok, de a peremvonal mögé rejtett páncéltörőim a harckocsikat megsemmisítették, a támadást a németekkel együtt visszavertük. Később – Bükkaranyosnál – még két T-34-est lőttünk ki."[6]

A háború menete azonban ekkor már nem volt kétséges. A felderítők, miközben egyre több katona döntött (általában tisztjeik hallgatólagos beleegyezésével) a hazatérés mellett, Szlovákián (Királyhelmec, Breznóbánya, Besztercebánya, Rozsnyó, Turócszentmárton) át a mai Csehország területére érkezett. A kétségbeesett, szétesés közeli állapotokat jól jellemzi, hogy a huszárok ekkor már élelemért cserébe adták el lovaikat, a vezetés pedig 16-17 éves leventéket vetett be. Az osztályhoz is érkeztek leventék, ám a parancsnok megtagadta bevetésüket, ami miatt a nyilasok hadbíróság elé állították, de később felmentették. Kováts főhadnagy számára Zádveřice-Rakovában ért véget a háború.

"Itt én egy Panzerschreck (páncélrém) gránát robbanása folytán 1945. március 8-án megsebesültem,72 majd Prágán, Pilzenen át a szudéta területen [sic!] lévő Franzesbadra kerültem. Csak júliusban épültem fel és Bayreuthban voltam amerikai fogságban, ahonnan 1945 októberében tértem haza."[7]

Az osztály cseh területen esett szovjet fogságba, de egyes részeinek sikerült eljutnia az amerikai zónába. A vezetés tervezte, hogy a 16-osokat Ausztriába szállítják, és a javarészt csak álmaikban létező nagy ellentámadásban vetik be, de a Vörös Hadsereg keresztül húzta számításaikat. Kováts Tibor 1946 augusztusáig szolgált, majd ügyvédbojtárként helyezkedett el, "emellett voltam sofőr, terményforgalmi ellenőr, répaátvevő, földnyilvántartó.” Az egyetemet 1951-ben fejezte be, és a Szabolcsi Építőipari Vállalatnál helyezkedett el. Bár többen "ki akarták csinálni" előélete miatt, végül megúszta retorziók nélkül. 1956-ban beválasztották a munkástanácsba. A forradalom leverése után retorzióként fizetéscsökkentést és lefokozást kapott. Bár a szocializmus idején nem volt üdvös a háborús élményekről beszélni, és az egykori bajtársak is csak titokban járhattak össze, Kováts Tibor nagy szerepet játszott mind a Vak Bottyán zászlóalj, mind pedig a 16. felderítőosztály hagyományainak ápolásában. Visszaemlékezésében beszámolt a kerékpároszászlóalj csapatkürtjének és zászlajának kalandos történetéről, 1984-ben pedig (!) Nyírteleken emlékművet állíttatott a csata hősi halottainak. Az emlékműnél azóta is tartanak megemlékezéseket az ütközet évfordulóján.

A 2013-as nyírteleki megemlékezés, barettsapkában Kováts Tibor alezredes

Kováts Tibor haditetteiért a két Signum Laudis (Magyar Koronás Bronz Érem és Magyar Koronás Ezüst Érem, ismertek voltak Kormányzói dicsérő elismerés és Újólagos kormányzói dicsérő elismerés néven is) mellett német II. osztályú vaskereszttel is kitüntették, és felterjesztették Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre is.

[1] Vitéz dr. Kováts Tibor főhadnagy visszaemlékezései 29. o.

[2] 34-35. o.

[3] 36. o.

[4] 37. o.

[5] 38-39. o.

[6] 40. o.

[7] 41. o.

Felhasznált irodalom

György Sándor: A magyar királyi 16. honvéd felderítőosztály harcai az 1. hadsereg kötelékében 1944–1945.  Históriaantik Kiadó, Budapest, 2012.

György Sándor: Vitéz dr. Kováts Tibor főhadnagy visszaemlékezései, Studiolo 2015/1. 23-44. o.

A tanulmányhoz felhasznált írások és őrzési helyük

dr. Kováts Tibor: Curriculum vitae, 1992 Hadtörténelmi Levéltár HL II/1680 (A 16. felderítőosztály iratanyaga)

dr. Kováts Tibor: Életem 1945 utáni alakulása Hadtörténelmi Levéltár HL II/1680 (A 16. felderítőosztály iratanyaga)

dr. Kováts Tibor: A királytelki csata 1944. X. 27-28., 1993 Hadtörténelmi Levéltár HL II/1680 (A 16. felderítőosztály iratanyaga)

dr. Kováts Tibor: Előszó a m. kir. 16. felderítő osztály történetéhez Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény, TGy 3. 339