Nyári Gábor

A Magyar Narancs hasábjain „Türelmetlen és megrögzötten antiszemita személy volt” címmel jelent meg egy interjú Paksy Zoltánnal, amelyben a történész azt állítja, hogy Mindszenty József bíboros, hercegprímás nem érdemli meg, hogy egy róla elnevezett, munkásságát bemutató emlékközpontot hozzanak létre.

Az interjúban sok minden szóba kerül Mindszenty életével kapcsolatban, mégis sokkal hosszabb azoknak az eseményeknek a sora, amelyekről Paksy hallgat. Mielőtt a részletekbe belemennénk, egy dolgot előre tisztázni szeretnék: fontos és szükséges, hogy mind a történészek, mind a társadalom vitatkozzon azokról a személyekről, akik a nemzeti emlékezet részét képezik. Így beszélni kell Mindszentyről is, akinek gyarló ember révén voltak hibái és erényei. Ugyanakkor igen károsnak tartom azt, ha kizárólag a negatívumok (vagy a pozitívumok) kerülnek előtérbe.

Paksy szerint Mindszenty „megrögzötten antiszemita személy” volt. Mielőtt valakire ráaggatnánk az antiszemita jelzőt, fontos, hogy tisztázni magát a fogalmat, ami közel sem ugyanazt jelentette az 1920-as, 1930-as évek Magyarországán, mint 1944–1945 után. A7 1944–1945 előtt jellemző antiszemitizmus, amely Mindszentyt is érintette, semmiképpen sem a zsidók fizikai megsemmisítésére irányult, hanem egy keresztény, nemzeti állameszme megerősítésére. Erről egy korábbi cikkemben – a szoborállítási viták kapcsán – részletesebben írtam. Ráadásul Paksy ennek kapcsán olyan sorok idézésével vádolja Mindszentyt, amelyek nem is tőle, hanem egy a hozzá köthető lapnál dolgozó újságírótól származnak.

Az mindenképpen igaz, hogy Mindszenty fogékony volt korának erre a fajta antiszemitizmusára, viszont az is kétségtelen, hogy a vészkorszakban fellépett minden üldözött, így a zsidóság érdekében is, ezzel kockáztatva saját életét. Nem véletlen, hogy a nyilasok bebörtönözték. Azt sem értem, hogy miért hiba az, hogy „csak” a kikeresztelkedett zsidókért szállt erélyesen harcba. Mindszenty a katolikus egyház veszprémi püspöke volt, aki elsősorban saját híveiért tartozott felelősséggel, illetve mozgástere is erősen korlátozott volt. Az pedig szintén kimaradt a Magyar Narancs interjújából, hogy a veszprémi egyházmegyében Mindszenty felgyorsította a zsidók megkeresztelkedési folyamatát. Azzal a meglehetősen korlátozott hatalommal és befolyással, amivel rendelkezett, ez komoly teljesítménynek számít, és egyben jól mutatja azt is, hogy Mindszenty egyáltalán nem gondolkozott faji alapon. Külön problémásnak tartom, hogy Paksy a püspöki kar 1944. júniusi körlevelét – amelyben az egyházfők tiltakoztak a zsidók elhurcolása ellen – „visszafogottnak” tartja. Paksy ugyanis megfeledkezik arról a tényről, hogy Magyarországot 1944. március 19-én megszállták a németek, és a Harmadik Birodalmat kiszolgáló Sztójay-kormány került hatalomra. Azokat a politikusokat és közéleti személyeket, akik ez ellen tiltakoztak, üldözték, bebörtönözték. Ilyen körülmények között egy ilyen nyílt ellenállás, semmiképpen sem nevezhető „visszafogottnak”. Paksy elköveti azt a történészi módszertani hibát, hogy saját jelenlegi értékítéletét és tudását vetíti vissza és kéri számon Mindszentyn, azaz retrospektívén ítél. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy Mindszentynek akkor, abban a helyzetben, azon lehetőségek között és az akkor rendelkezésre álló információk alapján kellett döntéseket hoznia és cselekednie. Tehát a kérdés az, hogy azon lehetőségek között fajüldöző, türelmetlen és megrögzötten antiszemita módon viselkedett-e.

Paksy emellett igencsak negatívan láttatja Mindszentyt, mint zalaegerszegi plébánost is. Kikövetelte magának a tiszteletet, keménykezű volt, és nem tartom kizártnak, hogy valóban az utcán pofozkodott. De nem szabad emellett elfelejteni azt sem, hogy mit tett Mindszenty Zalaegerszegért és Zala vármegyéért. A már említett, általa szerkesztett újságból kivehető, hogy mennyire érzékeny volt a szociális problémákra, valamint, hogy elítélte mind a bal, mind a jobboldali szélsőségeket. Emellett nevéhez kötődik a zalaegerszegi ferences templom és kolostor és több iskola létrehozása, az ONCSA-házak építtetése, valamint a szegény, de tehetséges fiatalok tanulmányainak anyagi támogatása. 1927 és 1937 között Zala vármegyében püspöki biztosként 19 új templomot, 7 plébániaépületet, 9 miséző helyet és 12 iskolát építtetett fel

Ami pedig az interjú legnagyobb problémája, hogy alig tér ki Mindszenty 1945 utáni szerepére. Paksy „megmosolyogtatónak” tartja a bíboros legitimista lépéseit, mivel nem volt lehetőség ezek végrehajtására. De akkor ugyanígy „megmosolyogtató” az átmeneti időszak demokrata politikusainak vagy 1956 szabadságharcosainak küzdelme is? Megint a retrospektív érvelés: 2016-ból már jól látjuk, hogy a Szovjetunió ellen egyik csoportnak sem volt több esélye Mindszentynél. De akkor ez nem volt nyilvánvaló. Ugyanakkor Mindszenty volt az, aki 1947–1948-ban meghirdette a Mária-évet, amely hívek százezreinek megmozgatásával az egyik legkomolyabb bizonyítéka volt annak, hogy a magyarság nem akar ateista proletárdiktatúrát. Mindszenty türelmetlen lett volna? Inkább hajthatatlan. Ezért vállalta a küzdelmet a végsőkig a katolikus egyházért, hívekért, iskolákért, ezért állta a kínzásokat és a pert, a börtönt, majd a belső és külső száműzetést. Jelentős részben az ő hajthatatlanságának köszönheti a magyar katolikus egyház, hogy a kommunista diktatúra idején sem gyengült meg végérvényesen.

Amikor az 1956-os forradalom idején, közel nyolc év fogság után ideiglenesen szabad lett, első rádióbeszédét megtört hangon, még lassan beszélve azzal kezdte, hogy „Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben.” Egy „türelmetlen és megrögzötten antiszemita személy” valószínűleg nem ezeket a szavakat mondta volna, különösen, hogy korábban többször brutálisan megverték az ÁVH kazamatáiban.

Mindszenty valóban ellentmondásos személy volt, mint bármilyen más ember is egy ellentmondásos korszakban. De egyben olyan alakja a magyar történelemnek, aki diktatúrákkal szállt szembe a XX. századi magyar történelem legsúlyosabb időszakaiban. Erre nagyon kevesen voltak képesek.

Mindszenty meg- és elítélésekor fontos lenne az adott korszak körülményeit figyelembe véve vizsgálódni, valamint a rendelkezésre álló források teljes spektrumából (például a hercegprímás kiadott beszédei és körlevelei, amelyek egészen más személyiségről tanúskodnak) meríteni. Ugyanis történészként semmiképpen nem lehet követendő példa a retrospektív ítélkezés és szelektív forráshasználat, amely szükségszerűen és kizárólag tendenciózus végeredményhez vezet.