Nyári Gábor
történész

„A fődolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sőt, nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok is segítsenek, akik ettől nem szűnnek meg ellenfelek lenni.”

(Bibó István)[1]

Jelenleg botrány nélkül nem lehet szobrot állítani Magyarországon. Előbb Hóman Bálint, a napokban pedig Donáth György tervezett szobra kapcsán került elő az antiszemitizmus kérdése. Azt mindkét fél elismerte, hogy mind Hómannak, mind Donáthnak vannak a magyarságért tett érdemei, azonban míg a szoborállítást támogatók úgy gondolták, hogy ezek felülírják az illető személyek hibáit, addig az ellenzők szerint ezek megbocsáthatatlanok.

Két nézet ütközik egymással – jelen esetekben igen hevesen. A kérdés tehát az, hogy csak olyan személyek kaphatnak-e köztéri szobrot, akiknek az életműve makulátlan? A válasz erre egészen egyszerűen az, hogy nem. Ennek oka, hogy ilyen ember nem létezik, senki sem „fekete” vagy „fehér”. Ezzel kapcsolatban igen találó a régi mondás is: „Minden szentnek maga felé hajlik a keze.” Ráadásul az egyes személyek bonyolultabb jellemének bemutatása hasznosabb is lehet a társadalom számára, mintha csak a jóról beszélünk, és nem említjük meg az árnyoldalakat.

Bibó István szobra a Széchenyi rakparton[2]

A történelmi személyek megítélésével kapcsolatban még egy dolgot kell szem előtt tartani: minden esetben a saját koruk, és nem a mai ember tudása alapján szemlélendők. Ez hatványozottan igaz a XX. század első felére, hiszen a második világháború pusztításai, ezen belül leginkább a holokauszt teljesen átírta a közbeszédet és a gondolkozást. Még az antiszemitizmus problémájára való kitérés előtt csak egy példa: a „faj” szó. Használata teljesen mindennapos volt a második világháború végéig, és a legtöbb esetben nem társult hozzá semmilyen negatív jelentéstartam. Ma azonban, ha a „faj” szó előkerül, az emberek azonnal a náci fajelméletre asszociálnak.

Az antiszemitizmus esetében ez hatványozottan igaz. Különbséget kell tenni a között az antiszemitizmus között, amelynek alapjai évezredek óta jelen vannak a történelemben, és a között, amely a náci fajelmélettel jelent meg és milliók pusztulásához vezetett. Az az antiszemitizmus, amely Magyarországon a Monarchiában és a Horthy-korszakban általánosan jelen volt, nem köthető a nácihoz. Ennek lényege szerint az tudja legjobban Magyarországot szolgálni, aki keresztény és magyar lelkületű. Ez terjedt ki Donáth és több ismert személy esetében más népekre, például a svábokra is. A cél tehát ezeknek a csoportoknak a „magyarrá tétele” és nem a „fizikai megsemmisítése” volt. Donáth esetében ezt jól mutatja, hogy az 1944. március 19-i német megszállást követően nem vállalt pozíciót. Ennek az antiszemitizmusnak a lényegét talán Teleki Pál foglalta össze a legjobban 1939-es kormánynyilatkozatában:

„Kérem a közvéleményt, idézze emlékezetébe, hogy én hoztam a numerus clausust, én tiltakoztam a törvényhozás másik Házában, amelynek akkor tagja voltam, annak megszűkítése, hatásának tompítása ellen, de ugyancsak én oszlattam fel a »Britanniát« [a szálló volt a központja a zsidóellenes terrorcsoportoknak] is 1920-ban.”[3]

Természetesen nem létezik olyan, hogy „jó antiszemitizmus”, de a kettő között nagyon fontos lényegi különbség van, ami miatt a két nézet – mint az az előző idézetből is látható – élesen szembe is került egymással. Így szükséges különbséget tenni az 1944–1945 előtti és utáni antiszemitizmus fogalom között.

A magyar társadalom fejlettségét jól mutatja, hogy erre a különbségtételre számos alkalommal képes volt. A bevezető idézet Bibó Istvántól származik, aki ebben még nem találja problémának az antiszemitizmus, ellenben a második világháború után már másképp vélekedik a kérdésről.[4] De Bibó egész életének munkásságát, 1956-os szerepvállalását tekintve megérdemli a szobrot a Duna partján. Ugyanebbe a kategóriába esik Németh László, akinek 1945 előtt számos antiszemita megnyilvánulása volt,[5] de munkássága elismeréseként több köztéri szobrot is állítottak tiszteletére, szintén megérdemelten. Bajcsy-Zsilinszky Endre prominens tagja volt a Fajvédő Pártnak, de mivel az ő nézetei sem azonosultak semmilyen módon a náci fajelmélettel, ellenállóként fegyverrel fordult szembe a német megszállókkal és a nemzetiszocializmussal, amely miatt elfogták és 1944 szentestéjén kivégezték. Ha a Donáth-szobor ellenzőinek álláspontját vennénk alapul, ma nem viselhetné út sem a nevét Budapesten.

De ha továbblépünk a Horthy-korszakon, adódik Nagy Imre példája. Nagy Imre több százezer magyar állampolgárral szemben tett elítélendő cselekedeteket. 1945-től 1956-ig Magyarország vezető politikusa volt, a kommunista diktatúra egyik kiépítője, betöltötte a belügyminiszteri és a miniszterelnöki posztot is, így neve köthető a sváb kitelepítéshez, a csehszlovák–magyar lakosságcseréhez, internálásokhoz, tudomása volt százezrek GULAG-ra hurcolásáról, és az 1956-os forradalomban játszott szerepével kapcsolatban is jogos a történészek által is feltett kérdés: Nagy Imre a forradalom miniszterelnöke volt vagy a miniszterelnök a forradalom alatt? Nagy Imrének mégis vannak szobrai, köztereket neveztek el róla, mivel az adott pillanatban kiállt Magyarországért, tartotta magát perében, és vállalta a teljes felelősséget tetteiért, ami egyet jelentett a halállal. Ez a hősies kiállás – nem feledtetve egyéb cselekedeteit – tette őt a magyarság mártírjává.

Így érünk el Donáth Györgyhöz, aki bár töltött be jelentősnek mondható pozíciókat a Horthy-korszakban, valójában egy a második vonalban lévő alak volt, akinek nem volt valódi befolyása a politika menetére. Voltak antiszemita megszólalásai és más nemzetiségekkel szembeni álláspontjának is hangot adott, ez vitathatatlan, de nem vállalt szerepet a német megszállást követően, a vészkorszak időszakában. Donáth személyisége más szempontból jelentős. Amikor a hatalomátvétel folyamatában a Kommunista Párt és a Szovjetunió fellépett az 1945-ben demokratikusan, 57%-kal megválasztott Kisgazdapárt ellen, részese lett az első komoly koncepciós persorozatnak, amely a Magyar Közösség ellen irányult.[6] Az összeesküvéssel vádolt Donáth és társai ellen a kommunisták minden fronton hadjáratot indítottak. A vádlottak pontosan tudták mi vár rájuk. A kommunista sajtó a legvadabb kampányba fogott, hiába volt a Kisgazdapártnak abszolút többsége, az ügyben eljáró népbírósági tanács négy bírájából hármat mégis a baloldali blokk adott, a vádlottakat pedig a legkeményebb kínzásokkal próbálták beismerő vallomásra bírni. A verések mellett többeket drogokkal kínoztak, de volt olyan is, aki azok után tört meg, hogy hallotta feleségét a szomszédos vallatószobában kétségbeesetten sírni…[7] Donáth azzal tűnt ki társai közül, hogy a verések és egyéb kínzások ellenére sem tört meg. Bátran szembenézett bíráival, vállalta a halált, és vállalta, hogy az utolsó szó jogán elmondott beszédével kiáll Magyarországért, a veszélyeztetett magyar demokráciáért, és a kommunizmus, a Kommunista Párt és a Szovjetunió valódi arcáról beszélt. Hosszú beszédéből csak egy fontos részlet:

„Most egy nagyon súlyos ódiumot vállalok magamra azzal, amit most mondani fogok (…) Én tudnék mondani Magyarországon olyan szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr most bennünket vádol, tudnék olyan szervezetet mondani, amely penetrált minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhat magáénak, amely népítélet formájában forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett (…). Hogy van-e »Hetes Bizottságuk« vagy sem, hogy a maguk szűk körében mit beszélnek meg, nem tudom, azt sem, hogy milyen célzatok születnek meg, de az biztos, hogy az ideológiájukat ismerjük (…) A Marxista ideológiára célzok (…) amely azt tanítja, hogy a proletárosztályoknak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat. Nem tudom, letettek-e erről, vagy sem, de a mai kommunista és szocialista vezérek beszédeik során hangsúlyozzák, hogy »ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért«. Itt nem biztos, hogy demokráciaellenességet meg lehet állapítani, de legalábbis súrolja, mint ahogy – állítólag – mi is súroltuk a problémát. (…) Az én megítélésem szerint a magyar nép és az egész világ ma bizonyos szorongással függeszti ide a szemét, mert arra kíváncsi, amit az imént is mondtam, hogy a magyar demokrácia keretein belül meddig lehet elmenni a politizálásban, és hogyha valaki a helyzeten változtatni akar az alkotmányos keretek megbontása nélkül (…), az büntetést érdemel-e vagy sem, és hogy a felsorolt emberi szabadságjogok mit jelentenek?!”[8]

Donáth ki merte mondani ezeket a bátor szavakat, miközben ha – el nem ítélhető módon – ő is „bevallja bűneit”, megmenekülhetett volna a kivégzéstől. De ő ennél is tovább ment, kegyelmet sem kért, mert nem tartotta magát bűnösnek.[9] A törékeny magyar demokrácia kétségbeesett védelmében egy olyan időszakban mondta el a véleményét, amikor politikusok tucatjai menekültek el az országból, vagy csendben figyelték a kommunisták térnyerését – mint Tildy Zoltán köztársasági elnök, akinek szintén van köztéri szobra –, vagy az ÁVO börtöneiben vallottak a kínzások hatására. Ez a kiállás Donáth Györgyöt arra a szintre emelheti, amelyen Bibó István, Németh László vagy Nagy Imre is áll. Negatív cselekedeteit nem feledve, tisztelet érdemli kiállásáért.

Az esettel kapcsolatban van még egy súlyos probléma. A Tett és Védelem Alapítvány egyfajta listát szeretne létrehozni, amely meghatározná, hogy az 1938 és 1944 közötti magyar közszereplők közül ki kaphat köztéri szobrot Magyarországon.[10] A magyar történelem ismerete a legjobb példa rá, hogy a különböző „listázásoknak” sosem lett jó végük. Még ha a szándék nemes is, könnyen át lehet esni a ló túloldalára. Különösen nehéz ez a kérdés akkor, ha a lista létrehozását egy olyan szervezet koordinálná, amely – teljesen érthető módon ugyan –, de elfogult a témában és álláspontja nem feltétlenül tükrözi a magyar állampolgárok többségének véleményét. A civil szervezetek feladata, hogy kifejtsék álláspontjukat, de nem gyakorolhatnak ilyen nagymértékű nyomást egy ilyen szinten vitatott kérdés kapcsán.

Szükséges minden esetben alapos vizsgálat alá vetni, hogy kinek állítunk köztéri szobrot Magyarországon. De a személyek megítélésénél figyelembe kell venni minden tényezőt, meg kell vizsgálni pozitív és negatív munkásságukat összességben, ez alapján kell dönteni, és nem szabad hagyni, hogy életük egy-egy lépése alapján – akár pozitív, akár negatív cselekedetről van szó – mondjunk örökérvényű értékítéletet. Különben elkezdhetjük bontani Bibó István, Németh László, Nagy Imre, és történelmi szereplőink tucatjainak szobrait.

[1] Bibó István: A zsidókérdésről. Vázlat. (1938. április; ceruzával írott szöveg.) In: Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. Szerk.: Huszár Tibor. Osiris–Századvég–1956-os Intézet, Budapest, 1995. 84. sz. 172.

[2] A kép forrása: http://www.titkosbudapest.hu/cikk-reszletek.php?szocikk_id=127

[3] Részlet Teleki Pál 1939. február 22-én elmondott kormánynyilatkozatából. In: Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk.: Ablonczy Balázs. Osiris, Budapest, 2000. 343–376. 352.

[4] Erre a legjobb példa Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című írása, amely teljes egészében olvasható: http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/362.html

[5] Németh László antiszemitizmusáról lásd bővebben: http://valasz.hu/migralt_cikkgyujto/nemeth-laszlo-es-az-antiszemitizmus-5090

[6] A Magyar Közösségről és tevékenységéről lásd: Szekér Nóra: A Magyar Közösség története. Doktori értekezés. PPKE, Piliscsaba, 2009. http://mek.oszk.hu/08400/08480/08480.pdf

[7] A perről és a kihallgatásokról lásd: Csicsery-Rónay István – Cserenyey Géza: Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására, 1947. 1956-os Intézet, Budapest, 1998. 50–54.; Arany Bálint: Koronatanú. Emlékirat, 1945–57. Püski, Budapest, 1990. 29–75.

[8] Szemelvények Donáth György utolsó szó jogán elmondott beszédéből. 1947. április 11. In: Csicsery-Rónay – Cserenyey: Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására… i. m. 206–208.

[9] A kegyelmet nevében védőügyvédje nyújtotta be, de azt Tildy Zoltán köztársasági elnök elutasította.

[10] http://www.atv.hu/videok/video-20160225-szobrot-kapott-donath-gyorgy-budapesten