Nyári Gábor - György Sándor

Magyarország 1944. augusztus 27-én vált hadszíntérré, ekkor érték el az első szovjet csapatok az akkori határokat. A pár nappal korábbi román átállás nagyban felgyorsította mind a hadi, mind a politikai eseményeket, Horthynak pedig lépnie kellett. Az egyre szűkebb mozgástérrel rendelkező kormányzó október 15-re szervezte a kiugrási kísérletet, amely azonban rövid időn belül kudarcba fulladt, az elrabolt fiával zsarolt Horthyt lemondatták, és október 16-án Szálasi Ferenc átvette a hatalmat. Ezzel véget ért a Horthy-korszak. A háború utolsó szakaszában az ország egyik részét a németek és a nyilasok, a másikat a szovjetek tartották uralmuk alatt. Lezajlottak a halálmenetek, nők százezreit erőszakolták meg, Budapest pedig történelmének legkeményebb ostromát élte át. Két embertelen diktatúra harcolt egymással egy túlélni akaró ország területén. Ezek voltak a XX. századi magyar történelem legsötétebb órái.

Német királytigris harckocsi a Budai Várban, 1944 októberében

Mai posztunkban az október 15-i kiugrási kísérletet mutatjuk be az események aktív és passzív szereplőinek szemszögéből. Horthy Miklós és Lakatos Géza miniszterelnök visszaemlékezései a sikertelen kiugrási kísérlet politikai oldalát írják le, Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni Naplója az utca emberének szemszögéből mutatja be a sorsdöntő órák kezdeti reményeit és a kudarc utáni félelmet, Ráth András huszárhadnagy visszaemlékezése pedig a proklamációt követő kaotikus órákat mutatja be a frontharcos szemszögéből.

Horthy Miklós: Emlékirataim

"Október 14-én elhatároztam, hogy a következő napon, vasárnapon, a küszöbön álló fegyverszünetet rádiószózatban hozom a nemzet tudomására. Egyidejűleg értesítést küldtem Veesenmayernak, és október 15-én déli 12 órára magamhoz kérettem, hogy közöljem vele elhatározásomat. Tervem szerint ezt nyomban követte volna rádiókiáltványom közzététele; szövege a várban készen állt. Teljesen tisztában voltam vele, hogy bizonyos értelemben most drámai versenyfutásra kerül sor. Számításba vettem, ami magától értetődött, hogy a németek minden eszközzel rajta lesznek, hogy Magyarországot megakadályozzák a fegyverszünet megkötésében, amiben viszont én az egyetlen kivezető utunkat láttam. Mi is, akár finn testvéreink, mindaddig harcoltunk a bolsevizmus részéről fenyegető eltiprás ellen, amíg küzdelmünk csak valamelyes kilátást is nyújtott. Elérkezett számunkra az utolsó pillanat, amikor talán még elkerülhetjük azt a borzalmat, hogy hazánkat harcok közepette szállják meg, és amikor még talán megvan annak a lehetősége, hogy a győztesek részéről biztosítékot szerezhessünk Magyarország fennmaradására. Hitler viszont mindent elkövetett, hogy amíg csak lehet, Németország határaitól távoltartsa a háborút. Terveinek részleteiről természetesen semmit sem tudtam. Így azt sem állapíthatom meg, hogy mindaz, ami vasárnap lejátszódott, pontosan az ő előzetes utasításai szerint következett-e be. A német biztonsági szolgálat közvetítők útján elhitette Miklós fiammal, hogy Tito titkos küldöttei keresik vele a találkozást. Első alkalommal kitért ez elöl, mert az összejövetelre kijelölt ház előtt gyanús alakokat vett észre. Ezután október 15-ére tűzték ki a találkozást, és pedig Bornemissza Félix, a Magyar Dunai Szabadkikötő Társaság elnöke eskütéri hivatalában. Abban a feltevésben, hogy Tito meghatalmazottairól van szó, akiktől esetleg fontos tájékoztatást kaphatunk, felhatalmaztam fiamat a megbeszélésre, abban a hiszemben, hogy azt a várpalotában tartják meg. Az utóbbi vonatkozásban ő félreértett engem és a testőrség három tagja kíséretében a városba ment. Kísérőinek azt az utasítást adta, hogy jöjjenek utána a házba, ha valami gyanúsat észlelnek, vagy ha ő tíz percen belül nem térne vissza. Gyanakvása nagyon is igazoltnak bizonyult. Alig foglalt helyet Bornemissza irodájában, a szomszéd szobából 15 fegyveres Gestapo-pribék rontott rá, véresre verte, majd amikor fiam ájultságot színlelt, szőnyegbe csavarták és levonszolták a ház előtt készen álló tehergépkocsihoz. A ház kapuja és a gépkocsi közt segítségért kiáltott, erre lövöldözés támadt, amelyben egy magyar és egy német halálát lelte, egy magyar pedig megsebesült. Kétségtelen, hogy fiam elhurcolását régóta és alaposan készítették elő: túszra volt szükségük, hogy engem zsarolhassanak."

Otto Skorzeny, ifjabb Horthy Miklós elrablásának végrehajtója a Budai Várban

"A történtekről szóló jelentés közvetlenül a 10 órára kitűzött koronatanács megkezdése előtt érkezett hozzám. E miatt az ülést csak háromnegyed óra késéssel kezdhettük meg. Velem szemben az asztal végén Vörös vezérkari főnök ült, kétoldalt pedig a kormány tagjai, továbbá a kabinetirodai és a katonai irodai főnök foglaltak helyet. Ismét az említett jegyzőkönyvmásolatot használom, amikor az ülésen történteket ismertetem. Megnyitóul a következőket mondottam:

»A kormány tagjait a magyar történelem legsúlyosabb órájában kérettem magamhoz. Helyzetünk a lehető legválságosabb. Immár nem kétséges, hogy Németország közel áll az összeomláshoz, és ha ez bekövetkezik, a szövetségesek egyedül minket fognak már csak Németország oldalán találni. Ebben az esetben megtörténhetik, hogy Magyarország állami létét is elveszti. Ezért elkerülhetetlen, hogy az ellenségtől fegyverszünetet kérjek. úgy értesültem, hogy elfogadható feltételekre számíthatunk. Bizonyos, hogy fegyverszünet kötése esetén a németek viselkedése velünk szemben kíméletlenül erőszakos lesz. Sokat kell majd elszenvednünk és az is meglehet, hogy csapatainkat szétverik. Viszont a kilátástalan harc folytatásával kockára vetjük, sőt a biztos pusztulásnak szolgáltatjuk ki fajtánk és országunk létét. Harmadik lehetőség nincs. Döntenünk kell.«

(…) Mielőtt az eskütétel megtörténhetett volna, Veesenmayer megérkezését jelentették. A koronatanács ülését felfüggesztettem és Lakatos miniszterelnök meg Hennyey külügyminiszter jelenlétében fogadtam a »birodalmi meghatalmazottat«. Felháborodottan tiltakoztam fiam letartóztatása ellen, és amikor Veesenmayer tagadásba vette, hogy erről tudomása lenne, a tehergépkocsi mellett talált német töltényhüvelyt odavetettem lába elé. Veesenmayer erre ellentámadásba ment át és azt állította, hogy fiamat jogosan tartóztatták le, mert –, mint mondotta, – »az ellenséggel konspirált«. Később tudtam meg, hogy fiamat a németek nyomban repülőtérre szállították, a készenálló repülőgépen Bécsbe vitték és onnan a hírhedt Mauthausen-i koncentrációs táborba hurcolták. Közöltem Veesenmayerrel, hogy a fegyverszünet mellett a döntés megtörtént. (…)

Tény, hogy Veesenmayer távozása után az én kiáltványom szövegét nyomban eljuttatták a rádió épületébe, s annak felolvasása 13 óra tájban valóban meg is történt. (…)

A nyilaskeresztesek rádiókiáltványomat jeladásnak tekintették arra, hogy elérkezett számukra az a régen várt pillanat, amikor a hatalmat magukhoz ragadhatják. A rádió épülete a legelsők között volt, melyet német segítséggel megszállottak."

Horthy Miklós 1944. október 15-i kiáltványa

Lakatos Géza: Ahogyan én láttam

"A kocka el volt vetve. Gondokkal szívemben-elmémben tértem rövid nyugovóra. Így virradt ránk a sorsdöntő október 15.-e. Úgy fél tíz tájt azzal voltam elfoglalva, hogy – minden eshetőségre számítva – parancsőrtisztemmel irodám páncélszekrényének kompromittáló anyagát elégettessem, midőn az Erzsébet-híd pesti oldala felől több detonáció hallatszott. Rövidesen telefonon jelentették az eseményeket, melyekbe ifj. Horthy Miklós könnyelműen belekeveredett. További sorsáról csak azt közölték, hogy a magával vitt testőrök rövid tűzharca során megsebesült és eltűnt. Ilyenformán a Gestapo emberei tőrbe csalták, midőn Tito megbízottjaival készült tárgyalni. Kellemetlen volt az eset. Történjék bármi, már biztos volt, hogy órákon belül szembekerülünk a németekkel. A kormányzó fia értékes túsz a német követség kezében. (...)

Tíz órakor a Várba siettem. A proklamáció szövegét kellett befejeznünk, s várható más fontos megbeszélésekre is sor kerülhetett. A szárnysegédi szobában Vattay altábornagy jött elém. Kérdésemre, hogy nem lenne-e szükséges számomra még egy rövid audiencia, nemmel felelt, s hozzátette, hogy minden el van készítve. A koronatanácsra érkező Hennyey külügyminiszter készen hozta magával a három említett semleges ország követeinek szóló francia nyelvű jegyzéket. Ezeket a délután 2 órára a Várba kéretett diplomatáknak időveszteség nélkül személyesen akarta átnyújtani. Az összkormány tagjai, valamint az időközben visszaérkezett Vörös János a Mátyás-teremben gyülekeztek a koronatanácsra. Az ülés megkezdése előtt Ambrózy kabinetirodai főnök felhívta figyelmemet az elnöklő kormányzó asztalára tett ívlapra, melyen - az előző esti megállapodáshoz híven - a tanácskozás egész tervezett menete rögzítve volt. (...)"

Lakatos Géza vezérezredes, 1944. augusztus 29-e és október 16-a között Magyarország miniszterelnöke

"Mihelyt véget ért a koronatanács ülése, Hennyey külügyminiszterrel és Vattay főhadsegéddel a kormányzó dolgozószobájába siettem a német követnek államfői kihallgatására. A szokatlan kép meglepte Veesenmayert. Hallva a sorsdöntő közlést, elsápadt. Meglepő gyorsan nyerte vissza önuralmát, s a fegyverszünetnek Magyarországra nézve súlyos következményeit ecsetelte. Hamarosan ellentámadásba ment. A valószínűleg agent provocateur-rel tőrbe csalt ifj. Horthy Miklós szerencsétlen akcióját az ellenséggel való paktálásnak bélyegezte. Mire a kormányzó Bakay altábornagy elhurcolását vetette szemére és mind izgatottabban, nyugalmát végleg elveszítve felugrott, felemelte az asztalra készített német puskatölténytárat s odavágta, mondván: e le nem tagadható bűnjelet a fia körüli tűzharc színhelyén találták. A végleg feszült hangulat csak akkor enyhült valamelyest, midőn a követ megemlítette, hogy épp most érkezett Rahn volt római német nagykövet, Hitler különkiküldöttje, akinek az lett volna a feladata - különösen ha a váratlan fordulat be nem következik -, hogy eloszlassa a két ország közt az utóbbi időben támadt nézeteltéréseket, megfelelő légkört teremtsen és a további sima együttműködést biztosítsa. Ilyenformán Veesenmayer a maga részéről misszióját befejezettnek tekinti és azonnal kihallgatásra küldi a nagykövetet. E szavakkal távozott. (...)

Eskütétel után arra kértem a kormány tagjait, hogy maradjanak hivatalukban, mivel lehetséges, hogy bármely percben ismét össze kell ülnünk tanácskozásra. Megérkezett a három semleges követ; külügyminiszterünk átnyújtotta nekik a fegyverszünetre vonatkozó kész jegyzéket. Ezután intézkedtem - a miniszterelnökségi sajtófőnök útján - a jobboldali lapok beszüntetésére és a liberális lapok életre keltésére. Vasárnap lévén, ez utóbbi nem volt égetően sürgős. A délelőtt folyamán történt, hogy hívattam harctéri működésem idejéből értékes és megbízható munkatársamat, Szentpály hadiműszaki törzskari alezredest. Vattay altábornagy főhadsegédhez delegáltam mint összekötő közeget. Szentpály két megbízatást kapott Vattaytól: 1. ellenőrizze az Állami Nyomdában a proklamációk elrendelt kinyomtatását. Ez akkor még minden további nélkül meg is történt; 2. győződjék meg a vezérkar főnökségén, hogy az 1. és 2. hadseregparancsnoknak szóló fedőnév alatt már előzőleg kibocsájtott kormányzói intézkedést kiadták-e távirati úton. Ugyanis nevezettek már előzőleg azt a szóbeli utasítást kapták, hogy amennyiben fegyverszünet esetére olyan rövid táviratot kapnának, hogy »X.-én kiadott parancsom végrehajtandó«, akkor ez a fegyverszünet életbelépését s annak összes következményeit jelenti. Szentpály ügyesen tájékozódott a hadműveleti osztályon és megállapította, hogy az intézkedés nem ment el. (...)"

Szálasi Ferenc megérkezik a Sándor-palotába a nyilas puccsot követően

"A beszélgetés eredményét már nem volt mód ellenőrizni. Annyit mégis sikerült megtudnunk, hogy a vezérkar főnökségén intézkedés történt, hogy »a kormányzóságról jövő semmilyen parancsot nem szabad továbbítani«. Csak sajnálkozhatunk a fontos poszton lévő közegek s vezetők mentalitásán. A kora délutáni órákban a német diplomaták - a proklamáció német nyelvű szövegének kiértékelése után - már világosabban látták a helyzetet, bár nem tudták, milyen magatartást tanúsítanak a fronton küzdő magyar csapatok. Ezért - mint Macartney angol történetíró professzor tanúsítja - Veesenmayer személyesen sietett a vezérkar főnökségére. Berontott Vörös János szobájába, hogy a továbbharcolásra vonatkozó intézkedést erőszakoljon ki tőle. Ez minden valószínűség szerint sikerült is neki. Erre telefonösszeköttetésünkből következtetek (4 és 5 óra közt lehetett), mivel arra a megjegyzésemre, hogy a fronthelyzet magatartása még tisztázatlan, Veesenmayer magabiztosan ezzel vágott vissza: »Das ist schon längst erledigt«, vagyis: ez már rég el van intézve. Vörös János tehát német nyomásra egy úgynevezett hadparancsot adott ki. Ez a tény már önmagában szöges ellentétben állt a fegyverszünet céljával és szellemével. Végeredményben csodálható-e Vörös eljárása? Veesenmayer emelte őt a vezérkarfőnöki posztra; egész múltja, politikai beállítottsága folytán a németek elkötelezettje volt. A dolgok logikája szerint tehát természetszerűen összeütközésbe kellett kerülnie a fegyverszünet eszméjével. (...)

Vattay előadta, hogy a legnagyobb aggodalomban van a kormányzó életbiztonságát illetően. A túlerő teljes fölénybe került, erőszakos beavatkozásuktól bármely percben tartani lehet. Igazat adtam Vattaynak, aki erre közölte elgondolását. Szerinte nincs más kiút a kormányzó és családjának megmentésére, mint magukat a Német Birodalom védnöksége alá helyezni, természetesen megfelelő kiszállítás és méltó elhelyezés kilátásba helyezésével. A tervet elfogadhatónak tartottam, az ahhoz szükséges hozzájárulás elintézését azonban nem vállaltam. Vattay erre a döntés és a hozzájárulás megszerzésének érdekében elsietett."

Gyarmati Fanni: Napló

1944. október 15.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni

"(…) éppen készen vagyok, mikor sikoltozva berohan Lola: Anya, fegyverszünet van, a kormányzó beszélt a rádióban, béke, béke! Egymásra borultunk, csak azt tudtam kérdezni: igaz-e valóban? Hatalmas zsongás kezdődött a házban, mindenki kitódult a folyosóra, ujjongás, mások csendre intettek. (…) Az utca nem sok örömöt, inkább csak kíváncsiságot mutatott. Valami durcás rosszkedv ült inkább az embereken. Persze, mert a koncot féltik, a becsületes életbe való visszakerülést, attól félnek a szerencsétlenek. Semmi emberfeletti öröm afelett, hogy megszűnik az öldöklés, a pusztítás. Nem bírtam ki, leszálltam a Pozsonyi útnál és hazamentem. A kapu zárva, de már csillag nélkül. Bent izgatott csoportok, csupa idegen. (…) Zsuzsával beszélek telefonon, Gyula keresett, hogy megint közölje a veszélyt, hogy menjünk el. Ő sincs persze otthon, és Zsuzsa mondja: lehúzott redőnyök mögül beszél, nagy a lövöldözés, a Rádiót elfoglalták, a németek lefegyverezték a magyar őrséget. Megindulok a baljós alkonyatban hazafelé. A csillagos házal eltűntek, már végre rajtunk sincs, és csillagos embert se látni, de hazaérve a házmesterné azt meséli, a csendőrségen szemben azt mondták: érvényes az egész, vissza kell tenni a csillagot, marad minden a régiben."  

Ráth András: Emlékek a II. világháborúból

"Kivonultunk a tivadari hídfőhöz 30 főnyi legénységemmel és a géppuskámmal, elfoglaltuk állásainkat és vártuk a történendőket. Jómagam a hídtól kb. 40-50 m távolságban álló őrbódéban ütöttem föl tanyámat és élveztem a pillanatnyi nyugodalmat. Nem sokáig. Rohan be a hírhozó, hogy egy hatalmas német gépkocsi és páncélos oszlop közeleg a hídhoz, de közelbiztosítóink intésére megálltak és most egy tiszt közelít hozzánk egy másik német katonával. (...) Akkor még tisztességesen beszélvén németül, elmagyaráztam neki, hogy nekem hadseregparancs van a kezemben, ami szerint a hídon senki nem mehet át – kivéve a magyar egységeket. Ezt a por-parlét (sic!) az követte, hogy váratlanul előkapta revolverét és az oldalamba nyomta, hogy az engedélyt így kényszerítse ki belőlem. Az ott lévő Szoboszlai [Szoboszlai János szakaszvezető, a hadnagy helyettese] és másik huszár már kapkodtak volna a géppisztolyaikért és ha közbe nem szólok, néhányan holtan maradunk a színtéren, de az biztos, hogy a németekből legfeljebb szita marad, mert ha bajom esett volna, úgy Szoboszlaiék szitává lövik őket. Szerencsére különösebben nem ijedtem meg és önuralmamat sem vesztettem el, így sikerült megértetnem a némettel, hogy agyonlövésem az ő halálukat is jelentené, és ezzel még mindig nem volna elintézve az ügy. Felajánlottam azonban, hogy felhívom telefonon a parancsnokságomat, és hátha onnan rájuk nézve kedvezőbb választ kapok. A német láthatóan föllélegzett ajánlatomon és sikerült is azonnal kapcsolatot teremtenem Alezredes úrral [Győry Mihály alezredes, a 16. felderítőosztály huszárszázadának parancsnoka], aki rögtön megértette a helyzet abszurditását. Felszólított, hogy nyugtassam meg a németet, rövid idő múlva visszahív az eredménnyel. Úgy látszik, ekkorra már végleg eldőlt, hogy a kormányzói szózat érvényes-e, vagy pedig Szálasiék parancsa, mert alig telt el néhány perc, hallhattam Alezredes úr kifejezetten reszkető hangját, hogy az Istenért, nehogy tüzet provokáljunk és szó nélkül engedjük át a németeket."

Filmhíradó Szálasi Ferenc eskütételéről

Források:

Horthy Miklós: Emlékirataim. Juan B. Alberdi, Buenos Aires, 1953.

Lakatos Géza: Ahogyan én láttam. Európa - História, Budapest, 1992.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló, 1935-1946. II. kötet. Jaffa, Budapest, 2014.

Ráth András: Emlékek a II. világháborúból. Hadtörténelmi Levéltár HL II/1680.