György Sándor

Folytatjuk Angyalbőrben című sorozatunkat! Mai főszereplőnk az eddigiektől eltérően nem egy tábornok vagy főtiszt, hanem egy tartalékos huszárzászlós, majd hadnagy, az eredetileg mezőgazdász végzettségű Ráth András. Hősünk 1942-ben épp csak elkerülte a Don-kanyarba vezénylést, 1944 tavaszától 1945 január végi fogságba eséséig azonban aktív szolgálatot látott el a 16. felderítőosztály huszárszázadában. Ráth András, amellett, hogy egy később bemutatásra kerülő tiszttársával együtt rendezte és összegezte a felderítőosztály fennmaradt iratanyagát, egy igen érdekes visszaemlékezést is az utókorra hagyott, amelyre alakulatának történetét feldolgozó szakdolgozatom (majd könyvem) írása során bukkantam. A hadnagy visszaemlékezései a Hadtörténelmi Közlemények 2013/4. számában jelentek meg először, a mai bejegyzésben pedig ebből válogattunk ki néhány figyelemreméltó részletet, amelyek között éppen úgy akad tragikus, mint komikus vagy megható.

 Ráth zászlós, a "síhuszár" (eredeti képaláírás)

Az írásból tökéletesen megismerhetjük a háborút "alulnézetből", egy szakaszparancsnok szemszögéből, emellett pedig betekinthetünk a huszárok hol tragikus, hol a háború ellenére is vidám mindennapjaiba. A forrásokból egy jóindulatú parancsnok képe rajzolódik ki, aki nem egyszer lépte át a szabályokat emberei érdekében (akikkel mindenben közösséget is vállalt), és jól bánt a hadifoglyokkal is. Ráth hadnagy minden bizonnyal nyűgnek érezte a háborút, ugyanakkor igyekezett beosztásában helyt állni és minél többeket hazahozni a rá bízottak közül. Következzen tehát néhány "huszáros" történet 1944-1945-ből!

Huszárok a második világháború idején (Nádasdy Ferenc Múzeum HuD 96.5.1)

Ráth András 1917. május 28-án született Szegeden, hosszú lovas múlttal rendelkező családban. A mosonmagyaróvári Gazdászati Akadémián tanult, majd ennek elvégzése után, 1939. október 1. és 1941. szeptember 30. között töltötte tényleges katonai szolgálatát. 1940. május 1-jén fejezte be a tartalékos tiszti iskola második évfolyamát; a 18. gyalogdandár önálló huszárszázadának szakaszparancsnokaként vett részt az erdélyi bevonulásban. 1942 tavaszán beosztották a kivonuló 2. hadsereghez, ám egy bajtársa, akivel később is együtt szolgált, átvállalta a friss házas Ráth feladatát. Végül 1944. január közepén hívták be ismét, és az újonnan létrehozott 16. felderítőosztály 16/2. lovasszázadába osztották be, mint a III. lovasszakasz parancsnokát.

A III. szakasz alparancsnokai 1944 nyarán: Kolozsi József tizedes (2. raj), Szabó János szakaszvezető (parancsnokhelyettes), Ráth András zászlós, Szoboszlai János tizedes (1. raj), Laukó János őrvezető (3. raj)

Visszaemlékezését 1992-ben írta, és az 1944 márciusa és 1945 januári, Szádalmás melletti fogságba esése közötti időszakot öleli fel. Ráth hadnagyot 1944. július 25-én felterjesztették a Német Vaskereszt II. osztályára, július 27-én Kormányzói Dicsérő Elismerésre, vagyis Magyar Koronás Bronz Érdeméremre. December 12-én Dicsérő Elismerés hadiszalagon, kardokkal kitüntetést kapott. Hadnagyi kinevezéséről az 1944. december 15-i osztályparancs tudósít, július 1-jei idővel léptették elő.A felsőzsolcai fogolytáborból 1945. április 8-án szökött meg. A demokratikus magyar honvédségben 1945. április 20. és június 20. között Makón, az 56. kiegészítő parancsnokságon, majd 562. bevonulási központnál szolgált. Mint osztályidegent, 1957-ben lefokozták. 1994. január 21-én halt meg.

1944. január 6-án kezdődött meg az 1. hadsereg - így a felderítőosztály - mozgósítása is; a magyar vezetés kissé naiv elképzelése szerint a honvédeket csak a Kárpátok vonalában vetették volna be, védelmi célzattal. bíztak abban, hogy a szovjetek még emlékeznek az első világháború kegyetlen hegyi harcaira és nem kockáztatják meg a hatalmas véráldozatot, de végül minden másképp alakult; a németek, miután március 19-én megszállták az országot, saját hadműveleti érdekeiknek rendelték alá az 1. hadsereget (is). A későbbiekben a szovjet vezetést sem zavarták a veszteségek, elég sokáig próbálkoztak a Kárpátok magyar szakaszán húzódó Árpád-vonal áttörésével. A felderítők először Királyháza-Gödényháza térségébe kerültek, ahol méteres hó és hideg várta őket:

"Megérkezve Királyháza vasútállomásra, a kirakodás itt is nagyobb baj nélkül megtörtént, noha itt az ehhez szükséges segédeszközök távolról sem álltak olyan gazdagsággal rendelkezésre, mind Debrecenben. A vasútállomásról aztán hasig érő hóba mentünk gyalogmenetben első állomáshelyünkre, Nagytarnára, ahol napokig szoktattuk huszárainkat lovaikhoz és mindkettejüket a havas, hegyes, sziklás terephez. Egyik sem volt könnyű feladat, hiszen a rossz lovaglás okoz sántaságot, nyeregtörést és egyéb menetképtelenséget előidéző bajt. Azután itt kellett megkezdenünk lovaink télire történő átvasalását is. De ugyanitt értük meg azt a tragikus március 19-i napot, amikor a németek aljas fondorlattal hajtották végre Hazánk megszállását.Szerencséje volt minden németnek, hogy aznap nem vetődött a faluba, mert nem sok öröme tellett volna a Szathmáry Ferivel [Szathmáry Ferenc zászlós, a huszárszázad IV. (nehézfegyver) szakaszának parancsnoka] való találkozásában."[1]

Bunkerépítő huszárok a Kárpátokban 1944 március végén

Ekkor még volt egy kis remény, hogy megússzák a külföldi bevetést, viszont közben a visszavonuló német Észak-Ukrajna és Dél-Ukrajna Hadseregcsoportok között egy hatalmas rés keletkezett, amelyet a magyar csapatokkal akartak lezárni. Náday István vezérezredes ezt nem vállalta, így a hadsereget április 1-jén Lakatos Géza vezérezredes vette át. A korlátozott támadás, amelynek első hullámában ott voltak a 16-osok is, végül április 17-én indult meg, és bár akadtak kisebb problémák (lásd lentebb), a hadművelet elérte célját. Bár Ráth hadnagy közel 50 év távlatából nem emlékezhetett a pontos helyszínekre és időpontokra, több akciófilmbe illő eseményről is beszámolt.

"Első harcálláspontunkra azonban határozottan emlékszem, mert valamennyien ott estünk át a tűzkeresztségen.Ez a község pedig Rosulna volt. Szép kis falu, amely a magyar és az orosz seregek között feküdt, gyakorlatilag tehát a senki földjén tartózkodtunk, de megérkezésünk pillanatában abszolút biztonságban. Lenyergelés, elszállásolás, ebéd, ez volt a század nagy részének programja, kivéve a II. szakaszét. Az ugyanis azt a feladatot kapta, hogy lovagoljon meghatározott menetvonalon Lahowcze irányába, és derítse fel, vannak-e ott már oroszok, és ha igen, milyen erővel. Erre a területre nézve térképünk nem lévén, az útvonal jellegzetes pontjairól dr. Neubauer Pali [dr. Neubauer Pál tartalékos zászlós, a II. huszárszakasz parancsnoka] szakaszparancsnok vázlatot készített. A hivatalos térkép arról tanúskodott, hogy Rosulnát elhagyva egy erdőségen kell keresztülmenni, majd azon túlhaladva egy fennsíkra ér a szakasz – amely teljesen fátlan legelő – majd következik a Bystricza folyó és azon túl Lahowcze község. Figyelemre méltó jelzés volt a kb. 10-15 km távolságú út középtáján, a fennsíkon, közvetlenül az út mellett álló, egy szent kis szobrát magába foglaló kőépítmény. A hivatalos feltételezés szerint – hiszen ezért szállásoltunk be oly nyugodtan Rosulnába is – az volt, hogy Lahowczében még nem lehetnek oroszok. Pali, elhagyva az erdőt, nyugodtan haladt előre a csupasz fennsíkon, várva, hogy elérje a kőszobrot. Az azonban nem jött, ehelyett azonban váratlanul, a szokásos S kanyarral, a magas fennsíkról levezetett az út a folyóhoz, és ők ott állnak szemben a túloldali folyóval. Ott orosz katonákat nem láttak, de jelenlétüket néhány perc múlva érzékelhették aknavető, gránátvető, géppuska, géppisztoly stb. fegyverek összehangolt találata révén. Az út két oldalán, a hó még mindig jó 1 m magasságú volt, ez volt a szerencséjük. A huszárok egy része akarva-akaratlanul – köztük volt Pali is – megvált lovától, hiszen a lövöldözés megőrjíti a lovakat, más részük viszont, amilyen gyorsan csak lehetett, vad vágtában hagyta el a terepet és igyekezett magát a hamar elért erdőben elrejteni. Aki viszont gyalog maradt, az a magas hó alatt kúszva igyekezett magát kivonni a tűz hatása alól, tehát tűzárnyékba kerülni. (...) A lényeg az, hogy a szakasznak óriási szerencséje volt, hogy az oroszok olyan rosszul használták fegyvereiket, mert olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek tulajdonképpen, hogy akár teljes egészében megsemmisülhettek volna."[2]

A 16/2. huszárszázad néhány tisztje: Kaszanyitszky Andor hadnagy, Magas László, Ráth András és dr. Neubauer Pál zászlósok, háttérben a századparancsnok, Győry Mihály alezredes tisztilegénye

A támadás végül április 30-án állt le, ezt követően a magyar és német erők igyekeztek a Kárpátok előterében védelmi állásokat kiépíteni. A huszárok elsődleges feladata a felderítés volt, amely során láthattak Stuka-támadást, sőt partizánokkal, és egykori monarchiás huszárral is találkoztak. A honvédek és az egymással is harcoló partizáncsoportok viszonya itt többnyire barátságosnak volt mondható, ugyanakkor az állandó veszély igencsak megviselte a katonákat. Nem lehetett könnyű azoknak sem, akiknek partizánok - nevesül egy tizenéves srác - kivégzését adták parancsba, ahogy az a IV. szakasz katonáival történt egy partizántámadást követően:

"A meglepetés szétugrasztotta ugyan a huszárokat, de azok egész rövid idő alatt egy olyan helyen gyülekeztek, ahol tűzharchoz lóról szállhattak és nekiláttak a falu átfésülésének. Bármely gyorsasággal is történt azonban mindez, az a néhány partizán, aki orvul adta le lövéseit, a környező erdőben pillanatok alatt nyomtalanul eltűnt. Egy eredmény azért született. Az egyik ház szobájának sarkában nagy halom szalma terült el és az észrevehetően hullámzott föl és le. Pillanatok alatt széthányták a szalmakupacot és ott találtak fekve egy 16-17 éves gyereket, aki nem is tagadta, hogy a partizánok közé tartozik, sőt még a mellén egy lövés helyét is megmutatta, hogy a németek őt már egyszer elfogták és „ki is végezték”. A fiút behozták a századhoz, összeült a „hadbíróság” és meghozta a döntését, hogy mint orvlövészt, azonnal ki kell végezni. Nagy kérdés volt azonban az, hogy kik és hogyan hajtsák végre. Előbb önként jelentkezésre szólítottak fel 6 huszárt, kivégzőosztagnak, majd amikor erre vállalkozó egy sem jelentkezett, sorshúzás útján két huszár jelöltetett ki az ítélet végrehajtására. A parancs úgy szólt, hogy vigyék be az erdőbe és ott intézzék el a fiút. A kijelölt két huszár „nem vágott jó képet” a dologhoz, de betöltötte karabélyát és hátulról kísérve az orvlövészt, megindultak az erdőnek. Később hallatszott is két puskalövés, de 100%-os bizonysággal meg merek rá esküdni, hogy a „fiú ma is él, ha meg nem halt!”[3]

A III. huszárszakasz törzse: Maginyecz János őrvezető, Dikun János, Szongott Frigyes őrvezető, Szoboszlai János tizedes, Zvekán Ferenc, Szabó János szakaszvezető, Ráth András zászlós, Semsei János őrvezető, Soltész Lajos szakaszvezető, Kolozsi József tizedes Ülnek: Dienes Mátyás, Csorba Benő, Sztankó András szakaszvezető, századírnok

Egy másik alkalommal nem partizánokkal, hanem egy igen harcias, gyűjtögető életmódot folytató civillel akadtak össze Ráth Andrásék, aki aztán csatlakozott a honvédekhez is egy bevetés erejéig;

"A Lahowcze felé vezető országút két oldala tele volt kilőtt német és orosz gépkocsikkal, páncélosokkal, stb. Látja ám Balázs Dani [Balázs Dániel közhuszár], hogy egy férfi civilben, mit sem sejtve ballag Lahowcze felől mifelénk és közben be-benéz egy-egy kilőtt járműbe, és ha van abban olyan tárgy, amire neki szüksége van, ki is veszi. A tartalék huszárokat jól elrejtettem, kettőt viszont készenlétbe állítottam, hogy ez elérkező pillanatban kapják le emberünket. Az akció sokkal sikeresebben végződött, mint elképzeltem. Amikor két huszárom elkapta ez egyik gépkocsiba mélyen behajló és mit sem sejtő férfit, én addig olyan elképedt és rémült arcot még nem láttam. Odahozták hozzám, és egy ruszin huszárom segítségével megkezdtem kihallgatását. Azt vallotta, hogy gyűlöli a kommunistákat, mert lévén lengyel kulák, mindenéből kifosztották, megverték stb. Egyben figyelmeztetett arra is, hogy hallotta (az oroszok – GyS) készülnek a faluból kivonulni. Miközben folyt a kihallgatás, ismét leszól Balázs Dani a fa tetejéről, hogy a falu felől egy kb. 25-30 főből álló orosz raj (a létszám alapján ez valójában szakasz lehetett – GyS) jelent meg a fennsíkon, úgy haladva, hogy látszik, be akarják keríteni a bal oldalra küldött járőrünket. Rögtön fegyverbe szólítottam a tartalékot, magamhoz vettem a golyószórót és legnagyobb meglepetésemre könyörögni kezdett az elfogott civilem, hogy velem jöhessen – még fegyvert is kért – hogy bosszút álljon az oroszokon. Mi aztán utánaeredtünk a járőrnek, meg is találtuk őket a horhos figyelőállásában, ők azonban a közeledő oroszokat nem láthatták. Ha tehát nem érkezünk oda, kelepcébe estek volna. A golyószórót elhelyezve vártuk, hogy lőtávolba kerüljenek az oroszok, akik azt hitték, hogy csak a járőrrel állnak szemben és azokat ők meg is lephetik. Mekkora volt azonban megdöbbenésük, amikor megnyitottam rájuk a tüzet és ők eszeveszetten futottak vissza a falu felé, de becsületükre legyen mondva, sebesültjeiket is magukkal vitték. Lehet, jobban járok, ha a civilre hallgatok, mert ő közelebb akarta engedni őket, hogy elfoghassuk a járőrt, de aztán ő tüzelt rájuk a legnagyobb dühvel. Én viszont úgy gondoltam, hogy a falu tornyából jól megfigyelhetik az eseményeket, és ha megszorítjuk az orosz járőrt, esetleg kiváltunk egy aknatüzet részükről, ami ellen nem tudunk védekezni."[4]

"Egy kis séta a környéken" - Szathmáry Ferenc  zászlós, Győry Mihály alezredes, Ráth András zászlós, Nádas Géza hadnagy 1944, Tarnovicza Polna

A fronton ekkoriban viszonylagos nyugalom honolt; a honvédek építették az Árpád-vonal előtt, ideiglenes védőállásoknak szánt Hunyadi és Szent László-állásokat, viszont bőven akadt szabadidejük is, és többnyire a helyi lakossággal (ukránok, lengyelek) is jól kijöttek. Köztudott, hogy a katona mindig éhes, és ez nem volt másképp 1944-ben sem. Bár a fosztogatást szigorúan büntették, akadtak olyan esetek, amikor magyar katonák erőszakkal egészítették ki készleteiket, de nem ez volt a jellemző. Más kérdés a gazdátlanul maradt jószágok helyzete, mint például a lentebb említett "angol malac" története:

"Ez időben még jó világ volt, mi mentünk előre, az oroszok hazafelé. Egy támadás során egy lakatlan falu főutcáján haladok előre, ahol egy 35-40 kg súlyú „angol malac” szaladgált rémülten ide-oda nem találván a helyét. Hozzám jön helyettesem, Szoboszlai [János] tizedes, hogy engedjem el Balázs Danit, hadd intézze el a malackát, jól fog esni annak húsa a huszároknak. Én tiltakozom az ajánlat ellen, mondván, hogy nem foszthatjuk meg szegény parasztot egyetlen vagyonkájától[2], van nekünk jó menázsink. „Igen ám, de amint tetszik látni, a falu lakatlan és az utánunk jövő nem harcos alakulat úgy sem lesz kímélettel iránta, ők bizonyosan le fogják vágni” – mondta ő, és amikor arra hivatkoztam, hogy de hiszen előrenyomulásban vagyunk, Dani elvész tőlünk, mi lesz akkor? Erre megnyugtatott, hogy ne féltsem én őt, „rossz pénz nem vész el”, azt pedig úgy sem veszi észre az orosz, hogy „egy huszár hiányzik a csatából.” A lényeg az, hogy Dani és Kohári [János] huszárok a disznóölést derekasan végre is hajtották, mire odakerült a sor, hogy egy faluban álomra hajtsam fáradt fejem, legényem, Benő jelentette is, hogy itt van a malackából a rám eső adag. Gondoltam másnap megsütjük. Igen ám, de másnap egész kora hajnalban fújják a riadót és folytatjuk is már az előrenyomulást úgy, hogy csak harmadnap állhatunk meg egy hosszabb lélegzetű pihenésre. Addig bizony az én húsrészem régen megbüdösödött a nyeregtáskában, mert „ebül szerzett, ebül vész is el…”[5]

Dolce vita - Magas László, Szathmáry Ferenc és Ráth András zászlósok Tarnovicza Polnán

Ekkoriban esett meg a találkozás egy volt debreceni huszárral, aki szívesen segített kollégáinak. Hogy eleinte mégis bizalmatlansággal (és csőre töltött fegyverrel) fogadták az öreget, érthető, ugyanis több olyan eset is történt, amikor szovjet vagy partizán alakulatok csalták csapdába a honvédeket magukat magyarnak vagy németnek álcázva. Erre több utasítás is felhívta a katonák figyelmét, gyakoriságukról pedig annyit, hogy csak Ráth hadnagy három esetet említ, amelyek következtében egyszer egy teljes szakasz esett fogságba, nem sokkal később pedig kis híján a teljes huszárszázad és a páncéltörősök egy része is.

"Szakaszommal 2-3 napos felderítésre indultam és mindjárt első nap csak teljes sötétedés után értem el egy falut. Megálltunk a szélén, hogy tájékozódjunk, egy ruszin huszárt beküldtem a szélső házba, aki egy reszkető parasztemberrel jött ki. Kérdésemre, hogy mi van a faluban, az öreg megszólal nagyon tört magyarsággal, hogy az Istenért se menjünk tovább, mert oda vagy 500 m-re, éppen felénk irányítva van leállítva az orosz géppuska, ami meghallva érkezésünket szétlőne minket. A falu ugyanis tele van orosszal. Ő azonban elvezet minket egy olyan helyre, ahol nyugodtan lepihenhetünk és másnap aztán hajnalban, észrevétlenül továbbállhatunk. Az öreg – oldalában a puskacsővel – valóban elvezetett egy távoli tanyához, ahol senkit sem találtunk és megeresztett hevederrel, kellő őrséggel nyugalmunk biztosítottnak látszott. Amikor aztán az öreget megkérdeztük, hogy miképpen tud magyarul beszélni és miért volt olyan készséges a megsegítésünkben, azt felelte, hogy annak idején Debrecenben szolgált a huszároknál (m. kir. 2. honvéd huszárezred 1918-ig – GyS) és az volt életének legszebb szakasza, a magyarokat nagyon szereti, de az oroszokat gyűlöli. Galíciai lengyel volt az öreg."[6]

„Nyugodt hazatérés” - Jobboldalt elöl a visszaemlékező, mögötte Ridzon József, baloldalt elöl Magas László zászlós.

Ahogy már korábban is említésre került, a honvédek - legalább is a 16-os felderítők - és a helyi lakosság viszonya kifejezetten jó volt. A visszaemlékezésből kiderül, hogy a lengyel többségű területeken rendszerint életbe lépett a "magyar-lengyel két jó barát" gyakorlati változata, de az ukrán lakosság többsége is (lehetőségei szerint) elfogadta az amúgy kulturáltan viselkedő honvédek jelenlétét. Tarnowicza Polnán például

"(...) a lengyel lánykák énekelni kezdtek, és nagy bátortalanul megkérdezték, elénekelhetik-e a lengyel himnuszt, amit a német hatóságok a legszigorúbban tiltottak nekik. Persze, hogy beleegyeztünk, s oly kedvesen, meghatódva énekelték a melankolikus dallamot, hogy közülük sokan sírtak, amikor az utolsó strófát is elénekelték."[7]

Ahogy korábban a Don-kanyarban is, ekkor is gondot okozott a német élelmezés, amellyel elég gyakran találkozhattak a honvédek. A szokatlan ízvilág - mint a kígyóhúsnak tartott szardínia, vagy az itt is felbukkanó csalán - idegen volt a magyarok ízlésétől, és amikor csak tehették, tartózkodtak ezek elfogyasztásától. Erre persze akkor volt lehetőség, ha akadt helyette házikoszt.

"Néhány napig német koszton voltunk és ebbe beleesett egy olyan vasárnap is, amikor én voltam a napostiszt. Délben jön a napos tizedes, hogy menjek a konyhára, mert a huszárok nem akarják kivenni az ebédet, hogy ők azt a főzött ételt meg nem eszik. Odasietek tekintélyt teremtő módon, s látom, hogy valamiféle „spenót” főtt a fazékban. Szeretem ezt a főzeléket, mondom példamutatás érdekében a szakácsnak, pakoljon meg számomra egy jó adag főzelékkel egy csajkát. Nem sajnálta, színig rakta az edényt. Nekikészültem a finom spenót főzelékhez, de aztán az első nyeletnél keresztbe állt a szemem. Életemben olyan komisz étel nem ment még le a torkomon. Valamiféle csalánból készült állati takarmány volt az, de hogy jó példámat kellően, utolsóig érvényesíthessem, megettem az egészet. Azt hittem, hogy belehalok, annyi erőm azért még maradt, hogy kijelentsem, „Ugye meg lehet ezt enni!” Mire a századnyi huszár nem maradt adós, rögtön rávágta: „Váljék egészségére a zászlós úrnak, de mi nem kérünk belőle!” Igazuk volt, minek kínozzák magukat, mikor „otthon” a háziasszony mindegyiket valamiféle háborús finomsággal várta…"[8]

Ráth zászlós (j) harcálláspontja egy szovjet támadás után 1944 július 20-án. A képen szerepelnek még Baukó Mihály, Fülöp István huszárok és Laukó János őrvezető.

Egyszer azonban minden jónak vége szakadt; a Vörös Hadsereg július 13-án indított támadása végül július 22-én érte el a magyar erőket; azok védelmi rendszere hamarosan felbomlott, megkezdődött a háború végéig tartó visszavonulás. Augusztus 23-án Románia frontváltást hajtott végre, a Vörös Hadsereg csapatainak így lehetősége volt a Kárpátok védelmi vonalainak megkerülésére. Az 1. hadsereg augusztus utolsó hetében vonult vissza a Szent László-állásba, egy hónappal később pedig az Árpád-vonalba; ezalatt a szovjetek elfoglalták Erdély jelentős részét és átlépték a trianoni határt is. Szeptember 7-én indult meg a Székelyföld (majd teljes Észak-Erdély) kiürítése; ezzel versenyfutás indult a szovjet és magyar-német erők között, előbbiek ugyanis le akarták választani az erdélyi területeken és Kárpátalján védekező csapatokat. Ezt végül az októberben lezajlott úgynevezett debreceni páncéloscsatával sikerült megakadályozni. A hónap közepére a szovjetek több helyen átkeltek a Tiszán, de Debrecen és Nyíregyháza térségében súlyos veszteségeket szenvedtek. Október 26-27-én került sor a 16. felderítőosztály legkomolyabb ütközetére Királyteleknél (ma Nyírtelek). A Vörös Hadsereg előrenyomulásának ideiglenes megállításával lehetővé vált a Tiszától keletre települt erők (több százezer katona és menekülő civilek) visszavonása.

A döntő jelentőségű román átállás után megindult a nemzetiségi katonák munkásszázadokba szervezése; a 16-os huszárok között több román nemzetiségű is akadt, viszont ők mindenáron bajtársaikkal akartak maradni. Az alábbi részletben szereplő honvédekről annyit érdemes megjegyezni, hogy mindketten becsülettel szolgáltak, Moldován János Gelejnél halt hősi halált 1944. november 8-án, és Borgován Axente is végig kitartott egységénél.

"A román hadsereg „kiugrása” után parancsot kaptunk, hogy jelentsük be román nemzetiségű katonáink nevét, annak érdekében, hogy leszerelhessék, és mint megbízhatatlanokat, munkatáborokba (munkásszázadokba) szállítsák őket. Nálam is volt két román huszár, Moldován Janó és Borgován Axente. Mindkettő idáig példás magatartást tanúsított. Behívatom őket és elmondom, mit kell velük kapcsolatban tennem, s azt hittem, szavaimat örömmel fogják majd fogadni. De nem így történt. Mindkettő könyörögve kért, ne jelentsem őket be, velünk akarnak maradni, megszerették bajtársaikat, lovaikat, velünk akarnak élni vagy halni!"[9]

Egy kis faház előtt a Kárpátokban (1944 augusztus) - Ráth András zászlós, Pék András hadnagy, Kováts Tibor főhadnagy, Győry Mihály alezredes, Szathmáry Ferenc zászlós, Foitl Vilmos hadnagy.

1944 őszére már a kevésbé józanok többsége számára világossá vált, hogy az ország jól nem jöhet ki a háborúból, annak ellenére, hogy a hátország - a közvetlen hadműveleti területen élőket, illetve menekülőket leszámítva - alig érzett valamit a világégésből. Az élet ugyan megdrágult, de a színházakban, kávéházakban zajlott az élet, az "úri közönség táncolt". Hogy ez mit jelentett a frontról visszatért katonáknak, tökéletesen kiolvasható az alábbi részletből. Ráth hadnagy szeptember első felében utazhatott haza egy hetes szabadságra - összesen ennyi jutott neki a közel egy év alatt, annak ellenére, hogy lánya ekkor alig volt egy éves.

"Szabadságom jól és gyorsan telt el, de a városi társadalom magatartása és gondolkodása megdöbbentett. Szinte barátságtalanul és megbántottan néztek rám, hogy milyen jogon merem én őket kopott hadigúnyámmal emlékeztetni a háborúra, amikor abból ők itt semmit sem vesznek észre. Járnak bálokba, színházakba, társaságba, jól öltöznek, tiszták, hiszen naponta fürödhetnek, és akkor megjelenek én köztük legénységi csizmában, posztó komisz egyenruhában, kard nélkül, csak pisztollyal stb."[10]

Az egyre romló helyzet hatására Horthy kormányzó és szűk köre előzetes fegyverszünetet kötött a szovjetekkel, és megpróbálkoztak a kiugrással, ám az előkészítetlen akció kudarcot vallott; a hatalmat Szálasi Ferenc és a nyilasok (persze német támogatással) vették át. A fegyverszüneti proklamációt eleinte örömmel vegyes megdöbbenéssel fogadta a honvédség, ugyanakkor Vörös János vezérkarfőnök és Szálai megismételt parancsai hatására nagyobb, szervezett akció nem történt. Kisebb súrlódások voltak azért a németekkel; az egyik ilyennek a visszaemlékező is részese volt.

"Országúti tisztiétkezde" - Balról: ismeretlen kocsis, Győry Mihály alezredes, Kaszanyitszky Andor hadnagy, Csorba Benő huszár, Magas László, J. Kovács Dezső állatorvos és dr. Neubauer Pál zászlósok, Kaszanyitszky hadnagy legénye és a visszaemlékező

"Kivonultunk a tivadari hídfőhöz 30 főnyi legénységemmel és a géppuskámmal, elfoglaltuk állásainkat és vártuk a történendőket. Jómagam a hídtól kb. 40-50 m távolságban álló őrbódéban ütöttem föl tanyámat és élveztem a pillanatnyi nyugodalmat. Nem sokáig. Rohan be a hírhozó, hogy egy hatalmas német gépkocsi és páncélos oszlop közeleg a hídhoz, de közelbiztosítóink intésére megálltak és most egy tiszt közelít hozzánk egy másik német katonával. (...) Akkor még tisztességesen beszélvén németül, elmagyaráztam neki, hogy nekem hadseregparancs van a kezemben, ami szerint a hídon senki nem mehet át – kivéve a magyar egységeket. Ezt a por-parlét (sic!) az követte, hogy váratlanul előkapta revolverét és az oldalamba nyomta, hogy az engedélyt így kényszerítse ki belőlem. Az ott lévő Szoboszlai és másik huszár már kapkodtak volna a géppisztolyaikért és ha közbe nem szólok, néhányan holtan maradunk a színtéren, de az biztos, hogy a németekből legfeljebb szita marad, mert ha bajom esett volna, úgy Szoboszlaiék szitává lövik őket. Szerencsére különösebben nem ijedtem meg és önuralmamat sem vesztettem el, így sikerült megértetnem a némettel, hogy agyonlövésem az ő halálukat is jelentené, és ezzel még mindig nem volna elintézve az ügy. Felajánlottam azonban, hogy felhívom telefonon a parancsnokságomat, és hátha onnan rájuk nézve kedvezőbb választ kapok. A német láthatóan föllélegzett ajánlatomon és sikerült is azonnal kapcsolatot teremtenem Alezredes úrral, aki rögtön megértette a helyzet abszurditását. Felszólított, hogy nyugtassam meg a németet, rövid idő múlva visszahív az eredménnyel. Úgy látszik, ekkorra már végleg eldőlt, hogy a kormányzói szózat érvényes-e, vagy pedig Szálasiék parancsa, mert alig telt el néhány perc, hallhattam Alezredes úr kifejezetten reszkető hangját, hogy az Istenért, nehogy tüzet provokáljunk és szó nélkül engedjük át a németeket."[11]

A nyilas hatalomátvétel után bő egy héttel, október 26-27-én zajlott le a királytelki ütközet (a már említett alföldi hadműveletek részeként), amelynek emlékműve ma is látható a településen, ahol az évfordulókon rendszeresen összegyűltek a felderítőosztály Magyarországon maradt tagjai és hozzátartozóik. Az ütközet történetét Kováts Tibor volt főhadnagy, a felderítőosztály nehéz páncéltörő ágyús szakaszának parancsnoka dolgozta fel, egy későbbi bejegyzésben az ő háborús emlékeit is bemutatjuk majd. Az összecsapásban a teljes osztály részt vett, sokan közelharcban. A huszárok még foglyot is ejtettek, akit aztán befogadott a század, miután nem kívánkozott visszatérnie övéihez. Sajnos további sorsáról semmiféle információval nem rendelkezünk.

"Lassanként azonban mégis tért nyertünk annyira, hogy az orosz katonák kezdtek kiugrálni lövészárkaikból és vitték az irhájukat. Az ilyen pillanatok gyorsabb haladást tettek lehetővé, így rövidesen sikerült annyira megközelíteni vonalaikat, hogy kiadhattam a parancsot kézigránátdobásra és rohamra. Természetesen én is végrehajtottam a kézigránátdobást, majd beugrottam az árokba, ahol legnagyobb megrökönyödésemre egy orosz katona feküdt fegyver nélkül, valami, fehérnek aligha nevezhető rongyot tartva a kezében. Az ugrás hevében majdnem belelőttem, de szerencsére ezt nem tettem, hanem rögtön odahívtam egy ruszin huszárt és röviden kihallgattam az oroszt. Aztán ugyanazzal a huszárral hátraküldtem a századhoz, jelentéssel, kérve Alezredes urat, hogy tekintse a ruszkit saját foglyomnak, és kérem, ne adja át őt a németeknek. Alezredes úr eleget tett a kérésemnek, Vaszilt beosztottuk a konyhára, ahol néhány nap múlva olyan kerekre hízta magát, hogy nem ismertünk rá. Később biztatgattuk, hogy visszamehet az orosz csapatokhoz, de erre nem volt hajlandó."[12]

Kitüntetési javaslatok a királytelki ütközet után

A siker azonban kérészéletűnek bizonyult, a magyar és német alakulatok folyamatos visszavonulásra kényszerültek. A 16-osok az Északi-Középhegység felé hátráltak; novemberben Vatta, Gelej és Mezőnagymihály térségében, tehát nagyjából a mai M3-as autópálya vonalában tevékenykedtek. Itt történt meg az, hogy német egyenruhás szovjetek csalták tőrbe az egyik huszárszakaszt:

"A feltételezés az volt, hogy „esetleg” a kb. 10 km távolságra fekvő Vattán túl, ugyancsak 10-12 km távolságra eső Emődön lehetnek már orosz előőrsök. Ennek megfelelően Laci [Tóth László tartalékos zászlós, szakaszparancsnok], különösebb biztosítás nélkül, oszlopban indult Vatta felé, és mielőtt a falut elérte volna, a Harsány felé való útelágazásánál álló német terepjáró gépkocsi mellett álló német tisztektől vidáman megkérdi, mi van a faluban? Azok ugyanolyan kedélyesen válaszolják, hogy még nagyon messze vannak az oroszok, mehet teljes nyugalommal. Laci be is ment és ez lett a végzete. A faluban ugyanis, jól elrejtőzve, már legalább egy ezred orosz tartózkodott, az mind őrá várt a falu közepén, miután az „ál német tisztek” jól félrevezették őt. A falu közepén aztán pillanat alatt közrekapták, így nem volt mást mit tennie, mint magát megadnia. Ez történt november 8-án, így esett fogságba Laci a huszárokkal és lovaival együtt."[13]

Még két javaslat, szintén Királytelekkel összefüggésben

Érdekesség, hogy október 15-ét követően ugrásszerűen megemelkedett a dezertáló katonák száma. Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy a nyilasok szolgálatában kevesebben akartak harcolni, illetve nyugatra menni, másrészt pedig sokan "csak" családjukhoz akartak hazamenni - ez utóbbit az emberséges parancsnokok ha nem is támogatták, de jóindulattal kezelték, sőt, sokszor nem, vagy késve adták le a "megpattant" honvédek neveit. A felderítők közben november végén Bükkszentkereszt és Kisgyőr térségébe húzódtak vissza, december elején pedig Rudnyára, a mai Szlovákia területére érkeztek. Itt "csatlakozott le" Ráth hadnagy szakaszáról két huszár:

"Ridzon Jóska lovászom és Szlanyecz Gyurka [Szlanyecz György tartalékos huszár] huszárom ugyanis a szomszédos községben, Szkároson (ma Skeresovo, Gömör vármegye, Tornaljai járás; az említett Rudná településtől mintegy 25 kilométerre délnyugati irányban, tehát inkább közeli településnek volt tekinthető, ennek ellenére valószínű, hogy a két huszár vállalta a „hazatéréssel” járó kockázatot) voltak otthon, így érthető, hogy szívük facsarodott, ha rágondoltak, hogy ők innen továbbmenjenek. Estefelé besomfordál legényem, Csorba Benő és láttam, hogy valamire készül. Jelenti is, hogy a két mondott huszárom itt van, és beszélni szeretne velem. Egy perc kételyem nem volt azzal kapcsolatban, hogy ez mire irányul. Be is oldalognak nagy szégyenkezve, aztán Jóska az ő tótos, „Mikszáth Kálmán-ízű” magyarságával nagy szerényen előadja, hogy hát ők itt volnának otthon, és ha már így hozta a sor, minek mennének tovább, hiszen a háborút már úgy is elvesztettük…Igazat kellett nekik adnom, szívem megesett rajtuk, összeölelkeztünk és bizony könnyezve vettünk egymástól örök búcsút. Még figyelmeztettem őket a csapatcsendőrökre is, de megnyugtattak, hogy őket itthon senki meg nem találja, de különben is – és sajnos így is történt – 1-2 nap múlva már az oroszok lesznek itt az urak."[14]

Megemlékezés Nyírteleken (2013) - barettsapkában az akkor 94 éves Kováts Tibor 

A felderítők (és az egész 16. hadosztály) ezt követően a Felvidéken folytatta a visszavonulást; 1945 márciusában a seregtest Csehországba került, a felderítőosztályt pedig a mai Ausztria területére rendelték, hogy kiképzőalakulattá szervezzék át (egyesek légváraiban ekkor még jutott hely a csodafegyvereknek és az újjászervezett 1. hadsereg offenzívájának is), erre azonban már nem került sor. 1945 január elején Breznóbánya (ma Brezno) környékén a huszárokat partizánvadászatra is bevetették; a vadászatból végül kis kitérővel jó hangulatú "munkaebéd" és olyan megegyezés született, amelyre több példa akadt mind a lengyelés ukrán, mind a csehszlovák partizánokkal, akik ekkoriban egyre inkább nyeregben érezhették magukat. Ráth hadnagy visszaemlékezése szerint

"A [partizán]parancsnok külön köszönetet mondott nekünk, hogy a Honvédség tagjai sehol nem zaklatják a lakosságot, ennek tudható be, hogy általában közöttünk ritka az összeütközés. Közölte velünk azt is, hogy tudtak érkezésünkről, felfegyverzett figyelőik végig kísértek minket egész találkozásunkig és most azt az ajánlatot teszi, hogy maradjunk náluk! Nem hiszem, hogy csökkentem „tekintélyemet” azzal, ha kimondom, hogy mindketten nagy bajban voltunk. Tulajdonképpen beleestünk egy kelepcébe, amiből egyelőre nem láttuk a kivezető utat. Természetesen sok minden másról is elbeszélgettünk, részletekbe kár volna bocsátkoznom, de egyébként se tehetném már, hiszen azóta a kérdések régen elintéződtek, el is vesztették aktualitásukat. De végül is kijelentettük, hogy nem maradunk, megköszönjük a barátságos fogadtatást, megígértük, hogy a lakosságot továbbra sem zaklatjuk. Ő is belátta, hogy a további magyar–partizán jó viszony érdekében az a helyes, ha álláspontunkat elfogadja."[15]

Magas László és Szathmáry Ferenc zászlósok egy kilőtt T-34-esen még 1944 nyarán

A III. szakasz ezt követően nem sokkal (jó eséllyel Dobsina érintésével) a Szilicei-fennsíkra, Szádalmás környékére került, ahol elhagyott német állásokat vett birtokba. Az ellenséges túlerő és a folyamatosan romló körülmények (több irat számolt be például lovaikat eladó huszárokról - azért ez már mindenképp jelez egy szintet!) következtében a honvédek rövidesen egyezkedni kezdtek a szovjetekkel megadásukról, amibe hamarosan a visszaemlékezőt is bevonták; a huszárok végül január 19-én a maguk részéről befejezettnek tekintették a háborút. Bár első blikkre sokan elítélhetik ezt, az alábbi részletből tökéletesen megismerhetőek a magyarok indítékai. A megadás mellett szólt az is, hogy a szovjet propaganda ekkoriban azt harsogta, hogy a magukat megadókat egyből átveszi az új magyar hadsereg (Debrecen), és ez azért - valljuk be - vonzó alternatívának tűnt. Hogy mennyi volt az igazságtartalma, az sajnos csak a későbbiekben derült ki...

"Hideg volt kegyetlenül, de még fűtöttünk is magunknak, a vonalon viszonylag csend volt, a szokásos „gyakorlatozásszerű” lövöldözésen kívül más nem történt. De valahogy nem tetszett nekem huszárjaim hangulata, és ami a legfeltűnőbb volt, Csorba Benő legényem is kikéredzkedett velem a védőállásba. Ilyesmire tisztilegények ritkán vetemednek. Aztán sejtésem véglegesen megerősödött, amikor hűséges helyettesem, Szoboszlai őrmester, – akkorra már őrmesterré léptettem elő – úgy bizalmas kettesben megkér, hogy bármi történjék is, csak figyeljek rá, ne veszítsem őt szem elől. A szomszédainknál egy-egy este erőteljesebb csetepaték hangjai hallatszottak, mi viszont nyugodtan voltunk. Aztán megindult a támadás, és észreveszem, hogy a védekezés csak úgy ímmel-ámmal történik. Akkor kér kihallgatást Szoboszlai őrmester vezetésével Kolozsi szakaszvezető, meg két huszár, Benő jelenlétében, aminek céljáról akkor már meg voltam győződve. És minden úgy is történt, ahogy elképzeltem. Közlik velem, hogy mint magam is tudom, körül vagyunk véve, a harapófogóból legfeljebb csak nagy veszteségek árán tudnánk – már akik – kibújni. Ők elhatározták, hogy megadják magukat, és arra kérnek engem, hogy ne csak ne akadályozzam meg őket ebben, hanem tartsak én is velük. Mint mondták, mindeddig jóban-rosszban kitartottunk bajtársiasan egymás mellett, ők mindenképp ragaszkodnak ahhoz, hogy továbbra is, minden körülmények között velük maradjak. Ezen elhatározás olyannyira végleges bennük, hogy ennek érdekében velem szemben még „erőszakhoz” is képesek folyamodni. Lehet, hogy a Szolgálati Szabályzat ilyen esetekre is tartalmaz határozatokat, de ezek akkor nem jutottak eszembe. A harcok folytatásának szükségességéről egyáltalán nem voltam meggyőződve, Szálasiékat a legmélyebben megvetettem, hazánk 9/10-e már orosz megszállás alatt állott (valójában ekkor mintegy 70-75%-a – GyS), illetve a német határnak a háború borzalmaitól való megmentése volt a cél. Embereimmel mindig a legbensőbb viszonyban voltam, minden helyzetben hívek voltak hozzám, és most is olyan aggódó feszültséggel figyelték reagálásomat, hogy csak egyetlen elhatározásra juthattam, a magam részéről is befejezni itt a háborút. A megadás tisztességes körülmények között folyt le, a parancsnok engem a legnagyobb udvariassággal fogadott, ki sem hallgatott, s amikor azt kértem, hogy ne különítsen el legénységemtől, ehhez is azonnal hozzájárult. Lefegyvereztek bennünket, de semmi egyebet el nem vettek senkitől."[16]

A királytelki csata emlékműve a hősi halottakkal; Kováts Tibor egykori főhadnagy (később alezredes) kezdeményezésére készült 1984-ben, így ez lett az egyik első háborús emlékmű az országban, amely egy honvédalakulat hőseinek állít emléket. A képen látható a felderítőosztály kürtje és csapatzászlója is.

Debrecenből sajna semmi nem lett, sőt Ráth hadnagyot hamarosan embereitől is elválasztották, és a már említett felsőzsolcai fogolytáborba került. Több százezer társával (és hadifogolyként elhurcolt civilekkel) ellentétben szerencséje volt, ugyanis még időben sikerült megszöknie, és családját is megtalálta.

"Sok mindenre alkalmas a természetem és a szervezetem, de a fogságot nem bírom elviselni. Már harmadik hónapja ettem a rántás és só nélkül puhított szárazborsólevest este és délben, amikor kitavaszodott és megütötte szaglásomat a „föld szaga” és a szabadság iránti vágy. Így aztán egyik koromsötét este nem sokat haboztam, amikor sűrű össztüzelés ellenére harmadmagammal nekilódultunk és sikerült a veszélyes zónából kikerülnöm. Hát ezek az én háborús részbeni emlékeim, hiszen annak nagyobbik része megíratlan maradt. Minden nem juthat az ember eszébe, de nem is lehet mindent papírra vetni."[17]

[1],[2] 1111. o.

[3] 1112. o.

[4] 1113. o.

[5] 1115. o.

[6] 1117. o.

[7] 1118. o.

[8] 1119. o.

[9] 1125. o.

[10], [11] 1126. o.

[12] 1128. o.

[13] 1129. o.

[14] 1132. o.

[15] 1134. o.

[16], [17] 1135. o.

Felhasznált és ajánlott források és irodalom:

A m. kir. honvéd 16. felderítőosztály iratanyaga, Hadtörténelmi Levéltár, HL II/1680. A külön nem jelzett képek ugyanitt találhatóak, Ráth András visszaemlékezésének mellékleteként.

Adonyi-Náredy Ferenc – Nagy Kálmán: Magyar huszárok a II. világháborúban, Huszár Múzeum Baráti Kör, Sárvár, 1990.

Bene János – Szabó Péter: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938–1945, Heraldika Kiadó, Győr, 2006.

György Sándor: A magyar királyi 16. honvéd felderítőosztály harcai az 1. hadsereg kötelékében 1944– 1945, Históriaantik Könyvesház, Budapest, 2012.

György Sándor: Ráth András feljegyzései a 16. felderítőosztály 1944-1945 közötti működéséről Hadtörténelmi Közlemények 2013/4. 1106-1135. o.

Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban 1914–1945, Puedlo Kiadó, Debrecen, 2003.

Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943–1945, Puedlo Kiadó, Debrecen, 2008.

Udovecz György: Königgrätztől Litomelig a császári és királyi 68. jászkun és a magyar királyi 10. Bethlen Gábor gyalogezred története, Puedlo Kiadó, Budapest, 2007.