Angyalbőrben: Lakatos Géza vezérezredes
György Sándor
A Horthy-korszakban kiemelkedő, sokszor meghatározó szerepet játszottak a katonák, illetve komoly katonai múlttal rendelkező személyek. Maga a kormányzó is több évtizedes haditengerészeti pályafutást tudhatott a háta mögött, a miniszterelnökök közül pedig Teleki Pál és Imrédy Béla is megjárták az első világháborút, nem beszélve a hivatásos tisztként induló Gömbös Gyuláról, vagy a később a Rádió igazgatói székébe kerülő Náray Antalról. Most induló sorozatunkban alkalmanként egy-egy híres tábornokot, főtisztet mutatunk be, de helyet kapnak kevéssé ismert, vagy éppenséggel teljesen ismeretlen egyenruhások is, akik 1920 és 1945 között teljesítettek szolgálatot. Mai főszereplőnk, Lakatos Géza vezérezredes, a "kiugrási kísérlet miniszterelnöke" is inkább rövid és balszerencsés politikai tevékenységéről ismert, az kevésbé köztudott, hogy közel negyven éves kiemelkedő katonai pályafutás állt mögötte.
Csíkszentsimoni Lakatos Géza 1890. április 30-án született Budapesten, régi székely családban. Felmenői között több híres katonatiszt is akadt; apai nagyapja, Lakatos Benedek a nemesi testőrségnél kezdte pályafutását, majd őrnagyi rendfokozatban, a 92. zászlóalj parancsnokaként harcolt az 1848-49-es szabadságharcban, majd a Ludovika Akadémia gondnoka lett. Pályaválasztására azonban mégsem az ősök, hanem apja korai halála gyakorolta a legnagyobb hatást, a családnak - megrendült anyagi helyzetében - nem maradt más lehetősége Géza és ikertestvére, Kálmán taníttatására. A piaristáknál eltöltött négy évet ugyanennyi követte a soproni katonai főreáliskolában, majd 1907-től a Ludovika következett, ahol 1910. augusztus 18-án avatták hadnaggyá. Az akadémián mindkét testvér kiemelkedően teljesített; érdekesség, hogy az ott tanult zene, idegen nyelvek és rajz később, a kitelepítés során életmentőnek bizonyultak.
A testvérek pályája itt vált ketté: Géza a budapesti 1. honvéd gyalogezredhez került, majd miután megcélozta a Monarchia tisztképzésének csúcsát jelentő bécsi Hadiiskolát, Linzben is szolgált, illetve nagyon komoly előválogató képzéseken is részt vett. Bár a felvételi végül sikerült, a fiatal hadnagy számításait alaposan keresztülhúzta a történelem, és azok a bizonyos szarajevói pisztolylövések; az 1. gyalogezredet nagyon hamar a keleti frontra vezényelték. A szakaszparancsnokként szolgáló Lakatos 1914 októberében súlyosan megsebesült, haslövést kapott, amelyből csodával határos módon épült fel; lábadozása közben tudta meg, hogy testvére nem volt ilyen szerencsés, és még szeptemberben hősi halált halt.
A szolgálatba 1915 tavaszán tért vissza, immáron vezérkari beosztásokban, előbb főhadnagyként, majd századosként tevékenykedett 1917-ig az orosz, utána az olasz fronton, ahonnan az utolsó szállítmányok egyikével tért haza 1918 novemberében. Miután akkoriban az azóta legendássá vált "nem akarok többé katonát látni" jelige volt érvényben, parancsnokai örömmel engedélyeztek számára hosszabb szabadságot, amit maximálisan ki is használt; ekkor vette feleségül Szomjas Lujzát, aki végül 42 éven át volt hű társa a díszvacsorákon és a kitelepítésben is.
Közben az országban sorsdöntő események zajlottak: Erdélyt (és később a Tiszántúlt, majd Budapestet is) megszállta a román hadsereg, amelynek tagjai hihetetlen szorgalommal privatizáltak mindent, a gőzmozdonytól az ólajtóig, a Délvidéken és a Muraközben, valamint Pécs környékén francia és szerb csapatok fészkelték be magukat, nyugaton a korábbi "testvérállam", Ausztria szemezett egyre feltűnőbben Sopronnal és környékével, északon pedig Csehszlovákia, illetve akkor még Cseh-Szlovákia hadserege igyekezett munkát adni a térképkészítőknek; a legelborultabb tervek szerint Vácnál húzták volna meg az új állam határait, de a mai BAZ és Nógrád megye jelentős részére még a leginkább "nagylelkű" elképzelések is igényt tartottak. A magyar kormány(ok) pedig finoman szólva sem álltak a helyzet magaslatán...
Komolyabb változást 1919 márciusa és a Tanácsköztársaság hozott; utóbbinak vitathatatlan érdeme volt, hogy bár döcögősen is, de megkezdte a hadsereg újjászervezését, ami a katasztrófaközeli gazdasági helyzetben nem bizonyult egyszerűnek. A magyar Vörös Hadsereghez több olyan tapasztalt tiszt csatlakozott, akik nem kifejezetten szimpatizáltak a forradalmi eszmékkel, de a haza védelméért hajlandóak voltak félretenni ellenérzéseiket. Szombathelyi Ferenc, Vörös János és Jány Gusztáv mellett köztük volt Lakatos Géza is, aki korábbi tanára, Stromfeld Aurél javaslatára lett májusban a gödöllői főparancsnokságon a katonai kérdésekben enyhén szólva is járatlan Böhm Vilmos hadügyi népbiztos katonai tanácsadója. Mivel sem főnökével, sem a rendszerrel nem szimpatizált, szolgálata nem volt hosszú életű; június 16-án tért vissza sógora nógrádi birtokára. Ekkor értesült a Szegeden szerveződő, és egyre erősödő, Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadseregről; ehhez szeptemberben "feketén", novembertől hivatalosan is csatlakozott.
Stromfeld Aurél ezredes (1878-1927)
1920-ban elvégezte a Hadiakadémiát, így hivatalosan is vezérkari (akkor a trianoni békediktátum tiltásai miatt "vezérkari beosztású") tiszt lett. 1921 és 1923 között ismét a Ludovikán találjuk, de ezúttal a tanári asztal fiókosabb oldalán; harcászatot és hadseregszervezést tanított, majd a rejtett vezérkar hadműveleti osztályára került. 1925-ben vitézzé avatták, de az ezzel járó telekről lemondott, két évvel később, 1927 márciusa és októbere között pedig Párizsban volt, nyelvtanfolyamon.
Ezt követően diplomáciai megbízatást kapott, 1928. május 7-től 1934. június 16-ig a prágai magyar nagykövetség katonai attaséja lett. Bár sosem számított képzett politikusnak, itteni évei alatt akadt némi alkalma megismerni a nemzetközi politikai játszmákat és módszereket. Erre később így emlékezett vissza: „sűrűbben találkoztunk a különböző országok diplomatáival. Ennek köszönhetem, hogy látóköröm jelentősen bővült. Ennek a későbbiekben nagy hasznát vettem.”[1] Beosztásának köszönhetően ismerkedett meg Horthy kormányzóval is, akinek az éves jelentéstételek során volt alkalma jobban megismerni Lakatost.
A prágai Hradzsin az 1930-as években
Hazatérése után a 13. gyalogezred parancsnoka, majd a miskolci 7. vegyesdandár vezérkari főnöke lett; 1939. november 1-jén kapta meg a vezérőrnagyi rendfokozatot - ekkor már Budapesten szolgált dandárparancsnokként, 1940-ben pedig a 2. hadsereg vezérkari főnökeként vett részt az erdélyi bevonulásban. 1941. augusztus 1-jén került a kassai VIII. hadtest élére (részben csehszlovákiai ismeretei miatt is), a második tábornoki csillagot pedig novemberben kapta meg. A doni harcokban nem vett részt, a katasztrófát követően, 1943. május 15-én vette át a mai Ukrajna területén tevékenykedő Magyar Megszálló Erők parancsnokságát, amely gyakorlatilag összeolvadt a 2. hadsereg parancsnokságával; ezt a beosztását, már vezérezredesként, 1944. április 4-ig töltötte be.
Működése során több alkalommal került konfliktusba a németekkel, elsősorban azok a magyar hadfelszerelés kiegészítésére tett, és be nem tartott ígéretei miatt, de tiltakozott a gyengén felszerelt megszálló alakulatok reguláris szovjet csapatok elleni bevetése miatt is. Bár csak kevés eredményt ért el, szókimondó viselkedésére és őszinteségére több helyen is felfigyeltek; a németek benne látták a háborús erőfeszítések egyik kerékkötőjét, Budapesten viszont meggyőződhettek kormányzóhűségéről, és arról is, hogy németbarátsággal cseppet sem vádolható. Miután a magyar vezetés 1943 szeptemberétől már foglalkozott a háborúból való kiugrás lehetőségeivel, Lakatos személye kapóra jött, mint az ügy lehetséges katonai és/vagy politikai vezetője.
Miután a béketapogatózások - amelyekre jelen cikkben nem térünk ki - a németek előtt sem maradtak rejtve, Berlinben egyre komolyabban kezdték fontolgatni Magyarország (és a később sikeresen frontot váltó Románia) megszállását. Ezzel kapcsolatban Lakatos visszaemlékezésében beszámolt egy érdekes mozzanatról; eszerint ő már 1944 januárjában, egy magyar hírszerző ügyessége és egy "szolgálatteljesítés közben leittasodott" német tiszt kábultsága következtében értesült a németek terveiről, ám ezt hiába jelezte Budapestnek. Az bizonyos, hogy a magyar vezetés nem volt könnyű helyzetben, ugyanis bármilyen látványos akció a németek azonnali ellenlépését váltotta volna ki, így emiatt nem kockáztattak, ahogy az is lehet, hogy gondatlanságból, vagy szánt szándékkal, de a jelentés a hivatali nyelvben csak "alsó iktatóként" emlegetett papírkosarak egyikében végezte.
"Hírszerző hálózatom egyik fontos pontját képezte a Lembergben (Lvovban) létesített kirendeltségem. Ennek igen ügyes vezetője, egy fiatal magyar tartalékos tiszt, 1944 januárjában német SS-tiszteket itatott le. A részegek zsebéből ügyes csellel bizalmas papírok kerültek elő. Ezeknek az iratoknak értelmében a bizalmatlanság a magyar megszálló csapatok és a magyar politikai vezetés iránt immáron százszázalékos; annyira, hogy felmerül - ezúttal első ízben - Magyarország katonai megszállásának gondolata. Az ügyet azonnal jelentettem a honvéd vezérkar főnökének. Jelentésem kiértékeléséről nem rendelkezem adatokkal. Az a gyanúm, hogy annak nem adtak hitelt vagy nem tulajdonítottak különösebb fontosságot. Különben nem értek volna váratlanul bennünket a március 19.-én (sic!) bekövetkezett események.”[2]
A front közben rendületlenül közeledett Magyarország keleti és északkeleti határaihoz, bár az ország vezetői még bíztak abban, hogy 1.) az angolszászok mégis partra szállnak Dalmáciában, és ők érnek előbb ide, 2.) a nehéz terep miatt a szovjetek nem fogják erőltetni a Kárpátok áttörését, így elég a határokra vezényelni a honvédséget és várni az 1. pont megvalósulását. Bár az adriai partraszállás ekkor már irreálisnak látszott, a második alternatíva nem volt teljesen légből kapott; a magyar tábornokok még emlékeztek az előző háború kárpáti harcaira, amelyekben az orosz csapatok elképesztő veszteségeket szenvedtek, és jóval kisebb kötelékekkel is meg lehetett állítani előrenyomulásukat. Erre alapozták, hogy a szovjetek az idegőrlő hegyvidéki harcok helyett inkább a lengyel síkságon át haladnak majd tovább az amúgy is sokkal fontosabb Szilézia és Berlin irányába. Később mindkét várakozásukban csalódniuk kellett...
1944. január 6-án kezdődött meg az 1. hadsereg (amelyhez később csatlakoztak a megszálló erők igencsak megtépázott maradványai is) mozgósítása. Bár eredetileg nem számoltak a határokon kívüli alkalmazással, a képletet jelentősen átírta a végül március 19-én bekövetkezett német megszállás. Eleinte Berlinben komoly viták folytak arról, hogy vagy eresszék szélnek/ejtsék foglyul a honvédséget, vagy helyezzék német alárendeltségbe és használják saját céljaiknak megfelelően; végül utóbbi álláspont diadalmaskodott, az 1. hadsereg a Kárpátoktól keleti-északkeleti irányban, Kolomea – Ottynia – Stanislau (ma Ivano-Frankivszk, Ukrajna) térségében, német alárendeltségben került bevetésre, az Észak- és Dél-Ukrajna Hadseregcsoport között támadt rés kitöltésére. A kormányzó csak annyit tudott elérni, hogy a hadsereg élére április 5-én Lakatos vezérezredes kerüljön; ezzel látták biztosítottnak, hogy a honvédalakulatok nem lesznek túlzottan kiszolgáltatva a németeknek, és a hadseregparancsnok nem fog saját szakállára "kalandor-akciókat" kezdeményezni és önkéntes felajánlásokat tenni.
Az 1. hadsereg 1944 áprilisi hadművelete (Ungváry 259. o.)
Közben ha lassan is, de megindultak a kiugrás előkészületei; Horthy és tanácsadói tisztában voltak azzal, hogy ebben a Sztójay-kormányra nem számíthatnak, így megbízható embereket kezdtek keresni. Így került képbe Lakatos Géza is, akit május 15-én hazarendeltek. Egyes források szerint a honvédség főparancsnokának szemelték ki(az állás 1940 óta betöltetlen volt), visszaemlékezései szerint vezérkari főnöknek szánta a kormányzó, ám végül német nyomásra inkább Vörös János kapta meg a beosztást, mindenesetre egyetérthetünk Borbándi Gyulával, aki szerint
„a frontról a kormányzó azért hívta Budapestre, hogy felkészüljön arra a jelentős politikai szerepre, amelyet a háborúból való kiválás és a fegyverszünet megvalósítása érdekében szánt neki.”[3]
A kormányzó 31-én fogadta a vezérezredest, és miután engedélyezte hosszabb szabadságát, azzal bocsátotta el, hogy
„egy szép napon parancsot kapsz majd tőlem, melyben Budapestre rendellek és miniszterelnöknek nevezlek ki!”[4]
Horthy végül július 6-a után vette tervbe egy katonai kormány felállítását, amelynek élére Lakatos Gézát szemelte ki, ám német nyomásra – vagy a vezérezredes memoárjában írt javaslatára, amelyben a jelentős változtatás korai voltát és a várható súlyos német ellenlépéseket ecsetelte – Horthy ekkor még elállt ezen szándékától. A nagy pillanat 1944. augusztus 29-én jött el; a kormányzó ekkor váltotta le a német nyomásra március 22-én kinevezett Sztójay-kormányt, az új miniszterelnök pedig Lakatos Géza lett.
„Katonaember voltam, jóformán az ismeretlenség homályából kerültem a magyar miniszterelnöki székbe.”
– írta emlékirataiban[5] ezzel kapcsolatban a vezérezredes, aki maga is többször szólt politikai tapasztalatlanságáról is.
A Lakatos-kormányt Bonczos Miklós belügyminiszter (október 12-ig, amikor is báró Schell Péter váltotta), Hennyey Gusztáv vezérezredes külügyminiszter, Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi miniszter, Vladár Gábor igazságügyminiszter, Rakovszky Iván vallás és közoktatásügyi miniszter, Remény-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Markos Olivér kereskedelem- és közoktatásügyi miniszter, Gyulay Tibor iparügyi miniszter és Jurcsek Béla földművelésügyi és egyben tárca nélküli közellátásügyi miniszter alkotta.
Egyrészt gondot okozott, hogy a tábornok attaséként eltöltött évein kívül semmiféle politikai tapasztalattal nem rendelkezett, és a magyar belpolitikában sem volt tájékozott, valamint „hátországgal” sem rendelkezett, bár ez utóbbi több szempontból előnyt is jelentett, másrészt a helyzetet nagyban nehezítette, hogy a kormány tagjai között több németbarát politikus – Jurcsek és Reményi-Schneller – is maradt. A Lakatos-kormány, bár jóval szűkebb mozgástérrel rendelkezett, ügyetlenebb módon, de igyekezett folytatni a Kállay-kormány „kettős játékát”. Ugyan sem a korábbi, sem a Sztójay-kormány alatt megalkotott zsidórendeleteket nem helyezték hatályon kívül, ellenezték a budapesti zsidóság deportálását, leváltottak több szélsőjobboldali politikust és szabadlábra helyeztettek több, a német megszállást követően bebörtönzött németellenes személyiséget, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét.
Bajcsy-Zsilinszky Endre, az egyetlen, aki fegyverrel fogadta a németeket 1944. március 19-én. A nyilasok 1944 karácsonyán kivégezték.
„A háborúból való kiválás elindítása és a fegyverszünet előkészületei szinte megoldhatatlan feladatok elé állították, különösen mert csak titokban intézkedhetett, mivel kormányában németbarát miniszterek is helyet foglaltak. Lazítania kellett a németekhez fűződő kapcsolatokat, folytatnia a szovjet csapatok elleni harcot, de ugyanakkor a nyugati szövetséges hatalmak irányában megadási készséget mutatnia. Kormányfői működését már nagymértékben befolyásolta a felismerés, hogy Magyarországnak fegyverszünetért a Szovjetunióhoz kell fordulnia.” – írta Borbándi.[6]
A Lakatos-kormány emellett "megörökölte" a román átállás következtében jelentősen megromlott viszonyt is; augusztus 23. után mindennapossá váltak a határincidensek, 30-án a román gépek bombáztákNagyváradot, Szászrégent, Ceglédet és Szolnokot is, a király és több katonai vezető pedig egyre-másra követelte Észak-Erdély kiürítését. Ezek miatt a Sztójay-kormány még augusztus 25-26-án döntést hozott egy, a Déli-Kárpátok elérését célzó hadművelet megindításához, amelyhez – a bevethető honvédalakulatok elégtelen száma és hiányos fegyverzete miatt – német segítséget igényeltek. A későbbi tordai csatába torkolló hadműveletek végül szeptember 5-én indultak meg, és az eleinte sikeres magyar-német előretörés következtében Románia 7-én hivatalosan is hadat üzent Magyarországnak. A kezdeti térnyerés a szovjet csapatok beérkezése következtében elakadt, a túlerőben lévő ellenség miatt a magyar és német csapatok 10-én védelembe mentek át, de október 8-ig Torda térségében sikerrel akasztották meg a Vörös Hadsereg előrenyomulását. Ezekről a harcokról részletesebben itt lehet olvasni. [7]
Magyar honvédek Erdélyben 1944 őszén
Bár fő feladata a német kapcsolatok lazítása, és ezzel is a kiválás elősegítése volt, a körülmények nem kedveztek a Lakatos-kormánynak; egyrészt úgy kellett csökkenteniük a magyar háborús részvételt, hogy ne fokozzák tovább a németek bizalmatlanságát, ugyanakkor mind Észak-Erdély, mind pedig a Maros-vonal megvédéséhez és a román (majd szovjet-román) csapatok feltartóztatásához is elengedhetetlenül szükségesek voltak a német csapatok. Belpolitikai téren a szélsőjobboldali nyilaskeresztes mozgalom folyamatos erősödése okozott egyre súlyosabb problémákat. Ilyen körülmények között zajlott a fegyverszünet, illetve a háborúból való kiugrás vagy frontváltás előkészítése; kérdéses volt a kiválás módja is, vagyis hogy azt Romániához hasonlóan hirtelen, vagy a szeptember 4-i finn megoldás szerint, a németeket előre értesítve kerítsenek arra sort. Lakatos – nem tagadva a kormányzó felelősségét – így írt erről:
„Veleszületett lovagias felfogásával ellenkezett, hogy szövetségesével s annak hadseregével hűtlenül szembeforduljon. Igaz ugyan, hogy ez a »pálfordulást« az 1944-ben végképpen elhasznált, már-már elvérzett honvédségünk erőviszonyai sem engedték volna meg. Zsákutcába, mi több, egérfogóba szorultunk; menekülésre lehetőség nem kínálkozott.”[8]
Szeptember 6-án Lakatos ultimátumot adott át a németeknek, amely szerint vagy újabb öt páncéloshadosztályt vetnek be a szovjetek ellen, vagy kénytelenek lesznek fegyverszünetet kérni; ez, és a 7-i koronatanácsban is felmerült kiugrás felkeltette a németek figyelmét, akik újabb csapatokat vezényeltek Budapestre és meggyorsították a nyilasok felfegyverzését, annak ellenére, hogy 8-án a kormány a harc folytatása mellett nyilatkozott; ebben közrejátszott az is, hogy sokan egy 1918-ashoz hasonló összeomlástól tartottak, amelyet mindenképp el akartak kerülni.
1944. szeptember 1.: Lakatos Géza rádióbeszédet mond
Fontos megemlíteni a kiugrási kísérlet államjogi szálát is, amely nagyban befolyásolta annak végkimenetelét;a Lakatos-kormány szeptember 21-én mutatkozott be a parlamentben, ahol a miniszterelnök - informálisan ugyan - de megígérte a képviselőknek, hogy fegyverszünet esetén nem dönt megkérdezésük nélkül. Az ígéret annak fényében pláne furcsának tűnik, hogy egyrészt a parlamentben alapjáraton voltak németbarát és/vagy nyilas képviselők, másrészt a megszállás során több nem ezekbe a csoportokba tartozó honatyát tartóztattak le a németek, ami nyilván hatással volt a "csendes többség" szavazási hajlandóságára is, így az országgyűlés megbízhatósága és döntése igencsak megkérdőjelezhető volt. Lakatos osztotta Vladár és Rakovszky álláspontját, amely szerint az 1920. évi I. tc. értelmében a kormányzó csak időleges (pár napos) fegyverszünet megkötésére jogosult az országgyűlés felhatalmazása nélkül,l és bár a vezérezredes visszaemlékezése szerint Horthy
„szinte türelmetlenül várta, miként teheti mielőbb jóvá az évekkel előbb elkövetett végzetes lépést, az ország hadba lépését. Ezért hajlandó lett volna kisebb alkotmánysértéseken túltenni magát”[9]
kormányával nem helyezkedett szembe a kérdésben. Az önmagában becsülendő, hogy sem a kormány, sem a kormányfő nem kívánta átlépni a fennálló törvényes kereteket, diktatúra bevezetése sem fordult meg fejükben, ugyanakkor a rendkívüli helyzet sokkal határozottabb, rendkívüli lépéseket igényelt volna.
Azért a jogászkodáson (mert valljuk be, ez annak lexikonba illő példája) kívül gyakorlati lépések is történtek: szeptember 22-én egy kémfilmbe illő akció során Olaszországba repült Náday István vezérezredes, hogy az angolszászokkal tárgyaljon, de sajnos hivatalos meghatalmazás hiányában az egész kimerült angol és amerikai tábornokokkal való teázgatásokban, akik csodájára jártak messziről jött kollégájuknak, de nem ismerték el hivatalos küldöttnek. Ugyanekkor keletre is indult egy küldöttség, méghozzá a neves kalandor, báró Atzél Ede vezetésével, amelyet hat nappal később követett a Faragho Gábor altábornagy vezette hivatalos küldöttség is. A delegáció október 1. és 10. között tárgyalt a fegyverszünet feltételeiről (a honvédség és a magyar közigazgatás visszavonása az 1937. december 1-jei határok mögé, ellenségeskedés beszüntetése a szovjetekkel, fegyveres fellépés a német csapatok ellen), amelyet végül 11-én írtak alá. Bár az egész titokban zajlott, a rádióadásokra felfigyeltek a németek, akik ekkor már biztosak voltak benne, hogy rövid időn belül "fennforgás" várható. Ennek jegyében október 8-án lefogták Bakay Szilárd altábornagyot, Budapest védelmének irányítóját (és az egyetlen kompetens katonai vezetőt), majd 15-én délelőtt elrabolták ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó egyetlen életben lévő utódját, akivel később zsarolhatták az államfőt; emiatt különösen meglepő, hogy a legtöbb magyar kulcsszereplő továbbra is mindenféle védelem nélkül közlekedett. Az akciókat nem más, mint a Mussolini kiszabadításával ismertté vált Otto Skorzeny szervezte meg, akinek széleskörű tapasztalataira a háború után az amerikaiak, később pedig Juan Peron argentin elnök is igényt tartott.
Faragho Gábor vezérezredes (1890-1953)
Október 14-én került sor a sorsdöntő koronatanácsra, amelyen a németbarát miniszterek nem vettek részt. Azt a forgatókönyvet, hogy Horthy utazzon Husztra az 1. hadsereghez, és ott jelentse be a fegyverszünetet, Lakatos javaslatára vetették el.[10] A miniszterelnök ugyanakkor javasolt két változtatást a másnap kihirdetésre kerülő kormányzói proklamációban; a jól ismert szövegbe ekkor került az „előzetes” szó a „fegyverszünetet kötöttem” elé, ugyanakkor a „németekkel a mai naptól kezdve Magyarország hadbanlevőnek tekinti magát” rész törlésre került.[11] Bár több szempontból jó ötlet lett volna a kormányzó huszti utazása, Horthy, öreg tengerészként nem akarta elhagyni a "hidat", és még jobban kiszolgáltatni a főváros lakosságát, viszont ezzel súlyos kockázatot is vállalt, ugyanis a Várat és Budapestet védő magyar erők nem igazán voltak egy súlycsoportban a németekkel.
A kormányzó végül 15-én délelőtt minisztereinek, majd délben a németeknek is bejelentette döntését, a sok gondot okozó jogi problémát pedig úgy hidalták át, hogy a kormány lemondott, majd új kinevezést kapott, és papíron így már nem kötötte ígérete. Elhangzott a proklamáció, amelyet a honvédség jelentős része örömmel fogadott ugyan, de semmi más nem történt: az általános felhívást nem követték részletes parancsok. Az 1. hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla átment a szovjetekhez (hogy majd Moszkvában vitatkozzon Faraghoékkal arról, ki is a rangidős), a kormányzó akadályoztatása esetére "homo regiussá" kinevezett Veress Lajos (a 2. hadsereg minden biztosítás nélkül közlekedő parancsnoka) német fogságba került. Éjjel a németek ostrom alá vették a Várat: a Testőrség rövid tűzharcot követően Lakatos parancsára (aki utasítását Vattay Antal altábornagy főhadsegéd közlése alapján abban a hiszemben adta ki, hogy a kormányzó elhatározását hajtja végre) letette a fegyvert. 16-án a kormányzó, valamint a miniszterelnök és környezetük német őrizet alá került.
Német Királytigris harckocsi a Várban
A kiugrási kísérlet, előkészületlensége, a vezetés határozatlansága, valamint a tisztikar és a közigazgatás nyilas és/vagy németbarát részei (köztük Vörös János és több alacsonyabb beosztású tiszt), valamint a német fellépés miatt kudarcba fulladt. Emlékirataiban Lakatos elismerte felelősségét többek között abban is, hogy nem a kellő erőkkel biztosították a Rádió épületét, így az nagyon hamar német kézre került, elszigetelve a kiugrási kísérlet résztvevőit az országtól. A vezérezredes, aki szerint a gyakorlatilag zökkenőmentes megadás kapóra jött a németeknek, saját felelősségével kapcsolatban leírta, hogy
„igenis hibát követtem el, hogy a kormányzó engedékenységre való hajlandóságát nem tettem alaposabb meggondolás tárgyává. Az adott helyzetben mérlegelésre lett volna szükség akkor, midőn úgy tudtam, hogy a kormányzó saját elhatározásából hozta meg döntését. A valóság [értsd: Vattay közlésének háttere – GyS] csak később derült ki!”[12]
Egyéb lehetőségek híján, a kormányzó és családja védelmében Lakatos beszélte rá Horthyt, hogy fogadja el a németek javaslatát (lemondás, Szálasi miniszterelnöki kinevezése és a „felajánlott német védelem” elfogadása) azzal, hogy „ország-világ tudni fogja, hogy ez német kényszer hatására történt.”[13] Miután megfogalmazta az államfő lemondó nyilatkozatát, Lakatost Vajna Gábor későbbi nyilas belügyminiszterhez vitték; az új hatalom igyekezett az alkotmányosság és a jogfolytonosság látszatát fenntartani, így a vezérezredes letartóztatására csak később került sor. Lakatost október 21-én csendőrök kísérték lányához Tihanyba; gyakorlatilag házi őrizetbe került, éjjel-nappal két csendőr őrizte.
Szálasi Ferenc, immáron nemzetvezetőként. A háttérben lévő szemüveges úriember Beregfy Károly, nyilas honvédelmi miniszter
A Nemzeti Számonkérő Szék – a nyilas hatalom fő igazságügyi szerve – képviseletében először október 28-án hallgatták ki kormányfői tevékenységével kapcsolatban; a vezérezredes megtagadta a választ és követelte munkatársainak szabadon bocsátását, illetve kérte, hogy vegyék őt is őrizetbe. Három nappal később Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes kereste fel; ekkor végül utólagosan ellenjegyezte a kormányzó lemondó nyilatkozatát; bár az aktus puszta formalitás volt, Lakatos élete végéig hibáztatta magát amiatt, hogy végül ellenjegyezte a dokumentumot.
December elejére a Vörös Hadsereg elérte a Balaton déli partját, így Lakatos, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát felajánlására a Szent Márton-hegyen helyezte biztonságba lányát és unokáit; őt és feleségét 12-én Győrbe, az ottani bencés rendházba szállították, ahol három hétig maradtak, szigorú őrizet alatt. 1945. január 1-jén Sopronba vitték őket, 5-én pedig a hírhedt sopronkőhidai fegyházba kerültek; különös, hogy a vezérezredes végi együtt maradhatott feleségével, ami több szempontból könnyített helyzetén, de legalább annyi kockázattal is járt, azt ugyanis nem tudhatta, hogy nem terveznek-e „kiváltságával” visszaélni. Kőhidai fogsága alatt zajlott többek között Veress Lajos, Vattay Antal és Lázár Károly pere, amelyekben a volt miniszterelnök tanúként szerepelt, és lehetősége szerint segítette bajtársai védekezését.
A sopronkőhidai fegyház napjainkban
A fogházból január 28-án szabadult, egy ideig a soproni rendházban tartózkodtak, majd március 10-én, Nagylózson utaltak ki nekik szállást. A vezérezredes emlékirataiban megemlíti, hogy a nyilasok igyekeztek felheccelni ellene a nagylózsiakat, de
„a község jobb érzésű magyarjainak dicséretére említem, hogy a két pártszájhőst egykettőre leszerelték. A falu rokonszenvvel fogadott bennünket.”[14]
A front közeledtével visszatértek Sopronba, a szovjetek bevonulása április 1-jén a bencés rendházban érte őket.
A szovjetek először Balatonalmádiba, 7-én Szombathelyre, öt nappal később Kiskőrösre végül május 9-én a Bécs melletti Badenbe került; ez idő alatt többször hallgatták ki szóban, és kértek tőle írásos vallomást is. Június 26-án ismét Kiskőrösre került, majd végül 1946. január 29-én elengedték. Magyar hatóságok először október 22-én hallgatták ki. Ezt követően tanúként szerepelt februárban Szálasi Ferenc, majd március közepén Sztójay Döme perében és több más népbírósági eljárásban is. Közéleti szerepet többé nem vállalt.
Miután budapesti lakását Takács Ferenc szociáldemokrata politikusnak utalták ki, kis időre sógorához költöztek. Bár február 13-án a hírhedt katonapolitikai osztály nyomozói őrizetbe vették, Tombor Jenő tábornok és Nagy Ferenc miniszterelnök közbenjárására még aznap kiszabadult. A több hónapos hercehurca és az ellene folyó sajtóhadjárat miatt a vidékre költözés mellett döntött és 1946 március közepétől felesége Borsod-Abaúj-Zemplén megyei birtokán, Nyomáron élt. Miután földjeik jelentős részét elkobozták, majd 1949. április 30-án nyugdíját is megvonták tőle, visszatért Budapestre és selyemkendők festéséből tartotta el magát. Külön érdekesség, hogy a fővárosba költözése előtt a nyomári pártszervezet külön ajánlást írt neki [16];
Nyilatkozat
Alulírott népi szervek kijelentjük, hogy Lakatos Géza szkv. vezérezredes, nyug. miniszterelnököt, aki évtizedek óta közöttünk él, nagyon jól ismerjük. Igazoljuk, hogy a letűnt korszakban is, és mindenkor, minden ténykedésében önzetlenül a nép érdekei vezették. Az arra reá szorulóknak készséggel nyújtott segítséget és támogatást. A gazdaságában foglalkoztatott mezőgazdasági alkalmazottakkal pedig a legemberségesebben bánt. Általában egész magatartásával úgy a múltban, mint most, mindig a demokratikus irányzatot támogatta.
Nyomár, 1949. november 28-án.
Magyar István s. k.
bíró és MDP-titkár
Pálinkás Lajos s. k.
operatív biz. elnöke
Az 1951-ben megindult kitelepítések a vezérezredest és családját is elérték; június 20-án Egyekre (Hajdú-Bihar megye), a Hortobágy szélére telepítették ki, ahol eleinte mezőgazdasági munkákból, majd ismét kendők, sálak és képeslapok színezéséből élt. Bár Budapestre nem térhetett vissza, 1953-ban, megromlott egészségi állapota miatt unokatestvére házába, Érdre költözhetett, ahol eleinte templomi orgonistaként dolgozott, majd végül 1956 júliusában egy fővárosi háziipari szövetkezetben kapott munkát. Az 1956-os forradalomban semmilyen szerepet nem vállalt.
„Ami engem illet, kerültem minden részvételt a megmozdulásban. Az erre irányuló felszólítások elől kitértem. Magatartásomat nemcsak előrehaladott életkorom diktálta. De előrelátásom is: a sokszoros túlerő előbb-utóbb győzedelmeskedik.”[15]
Decemberben visszaköltözhetett a fővárosba, és 1957 májusától újra folyósítottak neki nyugdíjat, ha nem is túl sokat. Visszaemlékezése szerint a budapesti zsidó hitközség havi 1000 forint szubvenciót ajánlott fel neki, amit azonban visszautasított. Felesége 1960. március 18-án hunyt el. Még ebben az évben felkereste két politikai nyomozó, akik az ekkor Izraelben folyó Eichmann-per okán. Lakatos először vonakodott, majd a kilátásba helyezett nyugdíjemelés és útlevél hatására megtette vallomását, ám az ígéretek betartása sokáig váratott magára. A volt vezérezredes 1963. október 23-án levelet írt Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének, amelyben méltányos nyugellátás megállapítását kérte, amelyet végül Kállai Gyula é Kádár János jóváhagyásával meg is kapott. Érdekesség, hogy az említett levelezésben végig „ny. miniszterelnök”-ként címezték, illetve „Tisztelt Uram!”-ként szólították meg; a levelezés itt megtekinthető.
1965-ben két évre szóló útlevelet kapott, hogy az 1956 novemberében emigrált, és azóta Ausztráliában élő fiát és lányát meglátogathassa. Adelaide-ben fejezte be még Magyarországon megkezdett emlékiratait, amelyek először végül Münchenben jelentek meg 1981-ben, Ahogyan én láttam címmel. Haza már nem térhetett, szívroham következtében 1967. május 21-én elhunyt.
Emléktáblája az erdélyi Csatószegen
A történeti szakirodalom Lakatos szerepével kapcsolatban általában megemlíti, hogy nem volt képes megfelelni az előtte álló feladatoknak, ami helytállónak tekinthető, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy azok meghaladták volna sokkal rutinosabb sőt adott esetben "gátlástalanabb" politikusok képességeit is. Gátlástalanság alatt itt azt értem, hogy még magyar oldalon is akadtak olyanok, akiket sokkal kevésbé érdekelt a rosszul értelmezett lovagiasság, illetve ilyen helyzetben nem a törvények betű szerinti betartását helyezték volna első helyre. A vezérezredes jó szándéka, őszintesége és hazaszeretete vitán felül áll, "hibája" inkább (az érthetően) XIX. századot tükröző hozzáállásában keresendő
[1] Lakatos Géza: Ahogyan én láttam, Európa-História, Budapest, 1992. A jegyzeteket és az utószót írta: Szakály Sándor. 27. o.
[2] Lakatos 73. o.
[3] Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek, Európa, Budapest, 1997. 270. o.
[4] Lakatos 104. o.
[5] Lakatos 11. o.
[6] Borbándi 270. o.
[7] Sipos Péter – Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban, Lexikon A-Zs, Petit-Real Kiadó, Budapest, 1996. 137. és 434. o.
[8] Lakatos 49-50. o.
[9] Lakatos 142. o.
[10] Vígh Károly: Ugrás a sötétbe, Magvető, Budapest, 1984. 226. o.
[11] Vígh 252. o.
[12] Lakatos 178. o.
[13] Lakatos 184. o.
[14] Lakatos 207. o.
[15] Lakatos 244. o.
[16] Lakatos 483-484. o.
Felhasznált irodalom:
Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek, Európa, Budapest, 1997.
Lakatos Géza: Ahogyan én láttam, Európa-História, Budapest, 1992. A jegyzeteket és az utószót írta: Szakály Sándor.
Sipos Péter – Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban, Lexikon A-Zs, Petit-Real Kiadó, Budapest, 1996.
Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban, Osiris, Budapest, 2005.
Vígh Károly: Ugrás a sötétbe, Magvető, Budapest, 1984.
