Egy elfeledett Szent István napi országgyűlés Bajorországban

Altötting, 1947. augusztus 20.

Nyári Gábor

Ha feltesszük a kérdést, hogy "mikor ért véget a Horthy-korszak?", általában kétféle választ kapunk: 1944. március 19-ét, vagy Horthy október 15-i sikertelen kiugrási kísérletét és a nyilas puccsot a következő napon. Arról azonban ritkán esik szó, hogy az úgynevezett "45-ös" emigráció, amelynek tagjai döntően a Horthy-korszak (és nem a nyilasok!) politikai rendszerét támogatták, hogyan próbálták meg idegen földön továbbvinni eszméiket, felfogásukat a magyar államról. 1947. augusztus 20-án, a legnagyobb nyomor ellenére, a bajorországi Altöttingben 10.000 magyar gyűlt össze, hogy méltóképpen megtartsák Szent István ünnepét, emellett pedig egykori parlamenti képviselők "országgyűlést" tartottak, amelyen a jogfolytonosságról határoztak, valamint állam- és kormányfőt is választottak.

„Az országgyűlés tagjai nem akartak egyebet, mint megőrizni a független magyar állameszmét, a magyar alkotmányosság, a magyar szuverenitás elvét, gondolatát és erkölcsi tartalmát, hogy mindezt egy jobb jövőre átmentse, annak töretlen folytonosságát fenntartsa és az abban rejlő erőit tisztán adhassa át a magyar népnek, minden fenntartás és haladék nélkül, mihelyt szabad országban, szabad népként veheti át tőle.”

(Az altöttingi országgyűlés résztvevőinek nyilatkozata)[1]

alt1.jpgAz altöttingi zarándoklat albumának címlapja.

A második világháború végén hozzávetőlegesen egymillió magyar állampolgár – katonák, leventék, kitelepítettek, menekültek, koncentrációs táborokból szabadulók – tartózkodott az ország határain kívül, döntően a széteső Harmadik Birodalom, azon belül is Ausztria és Bajorország területén. Bár a többségük rövid időn belül hazatért Magyarországra, körülbelül 250.000 személy – nem számítva azokat a zsidó származású állampolgárokat, akik Palesztinába vándoroltak – az emigrációt választotta. Voltak köztük olyanok, akik egy jobb élet reményében vállalták a menekültélet kezdeti viszontagságait, a többség azonban nem mert vagy nem akart visszatérni a szovjetek által megszállás alatt tartott Magyarországra.[2]

Az emigráció történetének első évtizede három jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az első közvetlenül a háború utáni egy, másfél év, amely során a menekültek és hadifoglyok többsége táborokban küzdött a túlélésért, miközben megpróbáltak híreket szerezni szeretteikről és hazajutni. A második szakasz 1948–1949-ig tartott. Ekkorra nagyjából már kialakult az a 250.000 fős magyarság, akik később az élethossziglani emigrációt választották, de ekkor még hittek abban, hogy a magyarországi szovjet megszállás csak ideiglenes lesz, és visszatérhetnek hazájukba. Ennek az illúziónak vetett véget a két német állam létrejötte, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a kialakult hatalmi övezetek megszilárdultak, a menekültek pedig kénytelenek voltak elhagyni a nyugatnémet területeken lévő menekülttáborokat, és új életet kezdeni Nyugat-Európában vagy egy másik kontinensen. A harmadik szakasz a kivándorlás első hullámának végétől, 1949-től, 1956-ig, az újabb menekülthullám érkezéséig tartott. Ezen időszakban a magyar emigránsok megpróbáltak letelepedni, és biztos egzisztenciát teremteni választott új hazájukban, miközben gondosan megőrizték magyar nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat, keresztény hitüket.

A most bemutatásra kerülő altöttingi események és előzményeik a második szakaszra tehetők, amikor a menekültek hittek benne, hogy visszatérhetnek az anyaországba, és ezért keményen meg is dolgoztak. Ezek az erőfeszítések azonban a mai napig kevésbé ismert momentumai a magyar történelemnek.

alt6.jpgAltötting városának központja napjainkban

A menekült magyarok megsegítésére kezdetben a keresztény egyházak vállalkoztak, majd létrejöttek a különböző civil vagy katonai szervezetek.[1] Ezek a szociális segítő munka mellett hamarosan politikai aktivitást is mutattak. A világháború utáni első években a vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc[2] vezette Magyar Szabadság Mozgalom számított a legjelentősebb menekültekkel foglalkozó szervezetnek. Az MSZM 1946. május 17-én jött létre Mühltalban,[3] ez volt az első olyan emigráns magyar szervezet, amely a segélyezésen kívül politikai programot is megfogalmazott. A menekülttáborokban létrejöttek az MSZM helyi szervei, így a mozgalom 1946 végére már 64.000 tagot számlált.[4] Az MSZM kezdetektől fogva megpróbálta kitölteni azt a közjogi űrt, amely Magyarország (kettős) megszállásával keletkezett.[5] A legnagyobb támogatást a menekültek körében – ekkor – Farkas Ferenc és szervezete kapta. Ennek két fő oka volt: egyik, hogy az ekkor emigrációba kényszerült magyar tömegek többsége a Horthy-korszak politikai rendszerét és szellemiségét támogatta, így szimpatizált annak egyik emblematikus alakjával. Másik, hogy az MSZM volt az első komoly szervezet, amely kísérletet tett a menekültek ügyének felkarolására, így azok közül is többen csatlakozhattak, akik politikai és ideológiai alapon nem teljesen az MSZM oldalán álltak. A szervezet emellett elnyerte az amerikai hadsereg republikánus, a szovjetek elleni keményebb fellépést szorgalmazó szárnyának támogatását.[6] Farkas mellett a szervezetet az 1947-ben létrehozott 60 fős intézőbizottság vezette. Az MSZM saját folyóirattal rendelkezett, és a segítő munka mellett több program is beindult, amelyek a nemzeti érzés fenntartását szolgálták.[7]

alt2.jpgAltötting városa 1947-ben a gyülekező magyar menekültekkel

A Magyar Szabadság Mozgalom ahhoz, hogy befolyását és elismertségét tovább növelje, úgy döntött, hogy szükség van egy olyan országgyűlés összehívására, amely a Magyar Királyság és a Szent Korona jogfolytonosságának elvén törvényes kereteket ad a további működéshez. Az MSZM abban reménykedett, hogy nemzetközi elismertség megszerzésével hatékonyabban fel tud lépni a Magyarországot megszálló Szovjetunió ellen. A szervezési munkálatokkal 1946 őszén egy húsztagú intézőbizottságot bíztak meg.[8]

Az MSZM – és a második világháború utáni években létrejövő legtöbb szervezet – alapvetése az volt, hogy saját magát az 1939-es választáshoz kötötte, amelyet a magyar nemzet utolsó szabad megnyilvánulásának tartott, mivel befolyásoló tényezőként még nem volt jelen idegen megszálló hatalom,[9] valamint (bár voltak visszaélések) a törvényi keretek demokratikusak voltak,[10] így nagyrészt megfeleltek a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában elvárt követelményeknek. Ez az úgynevezett „1939-es alap”, az MSZM az ekkor megválasztott képviselőket kívánta összehívni.

alt4.jpgA zarándoklaton résztvevő magyar menekültek tömege

Azonban volt egy igen fontos tényező: az országgyűlés mandátuma ekkorra már lejárt. A szervezők ekkor az 1944. évi VIII. törvénycikkre hivatkoztak, amely az országgyűlés mandátumát meghosszabbította, de mindezt tévesen tették. A törvény ugyanis 1944. június 9-től számolva plusz egy évet írt elő,[11] míg az altöttingi dokumentumokban a békekötéstől számított fél év szerepel.[12] A törvénnyel kapcsolatban a másik probléma, hogy azt 1944. március 19-e után fogadták el, amikorra a német megszállás miatt már nem állt fent az a jogfolytonosság, amelyet az MSZM vissza kívánt állítani. Valószínűsíthető, hogy az MSZM vezetői tisztában voltak a vitatható jogi háttérrel, amelynek „sajátos értelmezésére” azért volt szükség, hogy a győztes nyugati nagyhatalmaknak alá tudják támasztani saját legitimitásukat.

Másik vitás pont a megszállás kérdése. Az országgyűlés későbbi résztvevői azért nem fogadták el az 1945 utáni magyarországi rendszert, mert így elfogadták volna a megszállt országban létrejött kormányokat, valamint a népbírósági ítéleteket is. Ez az álláspont érthető, de jogi szempontból nézve újabb problémák merülnek fel. A „csonka országgyűlés” nem fogadta el az 1945 novemberében Magyarországon megválasztott nemzetgyűlést, mivel az egy megszállt országban, egy megszálló hatalom közreműködésével jött létre. Ugyanakkor Altötting az amerikai megszállási zónában volt és Farkasék is egy megszálló hatalomtól kértek és kaptak engedélyt az altöttingi országgyűlés megtartására.

alt3.jpgAugusztus 20-i ünnepi magyar szentmise

Hosszas előkészítő munka után az intézőbizottság arra a következtetésre jutott, hogy az 1939-ben megválasztott országgyűlés bár jogait de facto nem gyakorolhatja, de jure a magyar nemzet és állameszme egyetlen képviselője, és javasolta az egykori képviselők összehívását Altöttinge.[13]

A felhívásnak eleget tevő képviselők 1947. augusztus 19-én gyülekeztek az altöttingi Schloss Guttenburgban. Az estét megzavarta ugyan egy amerikai CIC[14] különítmény – valószínűleg az információáramlás hiánya miatt[15] –, de nagyobb gond nélkül kezdődött meg az országgyűlés két házának együttes ülése augusztus 20-án, hajnali három órakor. A köszöntő után az országgyűlés „országos határozatként” a következőket fogadta el:

  1. Az országgyűlés megbízatása fennáll, egyedül jogosult az államhatalom gyakorlására.
  2. A háború hatására félbehagyott munkát az országgyűlés folytatja.
  3. Legfőbb cél: biztosítani a nemzet fennmaradását, szabadságát, függetlenségét, biztonságát és egységét.
  4. Az országgyűlés figyelembe veszi a rendkívüli időket és a haladás eszméjét, rendeleteit ezek alapján hozza meg.
  5. Az ezeréves Magyarország lakossága jogosult a döntésekre, de ezt csak akkor tudja gyakorolni, ha nincs idegen megszállás alatt.
  6. Az országgyűlés elismeri minden nemzet szabadságát és az emberi szabadságjogokat;
  7. Magyarország a nyugati hatalmakhoz csatlakozva kívánja elérni felszabadítását.[16]

Ezután a jelenlevő képviselők Farkast azonnali hatállyal miniszterelnökké és ideiglenes államfővé nevezték ki, valamint felszólították, hogy alakítson kormányt. Farkas a megbízatást elfogadta, kormányát pedig a délután három órakor kezdődő második ülésen mutatta be.[17] Ezután az ülést lezárták, az altöttingiek többet nem gyűltek össze. Az ügyek gyors lebonyolítása mutatja, hogy előre meghatározott lépésekről volt szó.

farkas.pngVitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes, akit az altöttingi országgyűlésen ideiglenes állam- és kormányfővé választottak

Az altöttingi országgyűlés egyik legvitatottabb pontja és alkotmányosság szempontjából is fontos kérdése, hogy az 1939-es képviselők közül kik és hányan vettek részt az üléseken, ugyanis a házszabály értelmében a határozathozatalhoz mindkét házból 50–50 képviselő jelenléte lett volna szükséges.[18] A kutatás során előkerült adatok alapján 40–60 közé tehető a megjelent képviselők száma – bár egy 1952-es német külügyi jelentésben 135 képviselőről írnak.[19] A 24 név szerint is ismert képviselőből 3 volt felsőházi tag, 4 az országgyűlés mandátumának ideje alatt Magyarországhoz visszacsatolt területekről (Délvidék, Erdély) behívott képviselő, 13 a Magyar Élet Pártjának tagja, 1 a Magyar Megújulás Pártjának tagja és csupán 3 valamelyik szélsőjobboldali párt képviselője.[20] Ezek alapján cáfolható az a korábbi történetírásban megjelent állítás, hogy az altöttingi országgyűlést és kormányt egy „nyilas banda” hozta volna létre.

A megválasztott kormány azonban nem láthatta el feladatát. Az amerikai hatóságok – az előzetes engedélyezés ellenére – már 1947 szeptemberében betiltották bármiféle nyílt vagy titkos menekült kormány működését, a nemzetközi helyzet pedig nem alakult kedvezően a Magyar Szabadság Mozgalom számára. Az Egyesült Államokban a Demokrata Párté maradt a vezető szerep, amely a New York-i székhelyű, döntően az 1945 utáni demokratikus alapú rendszer emigrálni kényszerült politikusaiból kialakult Magyar Nemzeti Bizottmányt támogatta, így Farkas politikailag elszigetelődött. Végül hosszas tétlenség után, 1949. május 29-én Farkas kormányával együtt lemondott.[21]

Az altöttingi országgyűlés és a megválasztott kormány vizsgálatánál nem csak az elvégzett feladatokat kell értékelnünk. A cél, egy „Nyugattal” szövetséges, nemzetközileg elfogadott kormány felállítása, amely képes fenntartani a jogfolytonosságot, nem sikerült, és megkérdőjelezhetőek a jogi alapok is. Mindazonáltal az altöttingi országgyűlés és határozatai a politizáló emigráns magyarság körében hosszú évekig viták tárgyát képezték. Lélektanilag pedig igen fontos momentum lehetett, amikor a menekültek megtudták, hogy egykori képviselőik nem feledkeztek el sem róluk, sem az anyaországról, és a nehéz körülmények között is igyekeznek elvégezni munkájukat. Mindehhez hozzátartozik, hogy az altöttingi országgyűlésnek egy 10–12.000 fős augusztus 20-i magyar zarándoklat adott otthont,[22] amelyhez hasonló méretű megmozdulás csak Mindszenty József hercegprímás 1975. május 15-i mariazelli temetése volt.

alt5.jpgA magyar zarándokok által 1947-ben elhelyezett emléktábla (a mai napig látható a templom oldalán)

1947. augusztus 20-án a menekült magyarok megmutatták, hogy hazájuktól távol, a legnagyobb nyomor közepette is képesek a közös cselekvésre. A zarándoklat mind méreteit, mind lélektani hatását tekintve a magyar emigráció történetének egyik legjelentősebb eseménye volt, míg az országgyűlésről elmondható, hogy egy jó szándékú, fontos, de ingatag lábakon álló kezdeményezés volt, amelynek kiteljesedését a nemzetközi helyzet alakulása, valamint a politizáló menekültek közötti viták ellehetetlenítették.

(Külön köszönöm Funke Attila segítségét a németországi források felkutatásában.)

 

[1] A segítő munkáról lásd bővebben: Kótai Zoltán vatikáni delegátus éves jelentései Rómába. 1948; 1949. Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára. Magyar Caritas Szolgálat rendezetlen iratai.

[2] Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc (1892–1980) a menekült magyarság körében a legnépszerűbb vezetők közé tartozott. A háború utáni időkben kezdetektől fogva segítette a hadifoglyokat és a menekülteket, valamint korábban Horthy bizalmasa és miniszterelnök-jelöltje volt. 1944. október 15-e után a nyilas kormányban is több pozíciót töltött be és ekkor kapta meg vezérezredesi kinevezését. Ez rontott hírnevén, és a kormányzóhoz való viszonya is sajátságos volt: tisztelte Horthyt, de mint államfőt, már nem fogadta el. Az 1944. október 15. után játszott szerepe miatt megítélése nem volt egységes a menekültek körében sem, és mai napig vitákra ad okot. A Hadtörténeti Levéltárban őrzött dokumentumok alapján valószínűsíthető, hogy a rábízott feladatokat kényszerből, illetve a magyarságot segítő szándékkal hajtotta végre, a nyilasokkal nem szimpatizált. Farkas Ferencről lásd bővebben: Bonhardt Attila: Kisbarnaki Farkas Ferenc és a rendelkezésre álló levéltári dokumentumok. Hadtörténelmi Közlemények, 120. évf. (2007) 1. sz. 203–219.

[3] A Mühltali Caritasz Tagszervezet iratai, 1946. Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára. Magyar Caritas Szolgálat rendezetlen iratai.

[4] Farkas F.: Az altöttingi országgyűlés… i. m. 18.

[5] Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, 1945–1985. Mikes, Hága, 2006. 18.

[6] Radnóczy Antal: A magyar katonai emigráció története, 1945–1990. Hadtörténelmi Közlemények, 101. évf. (1998) 3. sz. 728–744. 733.

[7] Farkas F.: Az altöttingi országgyűlés… i. m. 18.

[8] Uo. 26.

[9] Megjegyzendő, hogy a német befolyás a belpolitikában is igen jelentős volt.

[10] Az 1939-es választás az 1938. évi XIX. törvénycikk alapján ment végbe, amely már előírta a titkos választást.

[11] Az 1944. évi VIII. törvénycikk ide vonatkozó pontos szövege a következő:

„1. § Az 1939. évi június hó 10. napjára összehívott országgyűlésnek az 1886:I. tc. 1. §-a értelmében az 1944. évi június hó 9. napján lejáró tartama egy évvel meghosszabbíttatik.(…)

[12] Farkas F.: Az altöttingi országgyűlés… i. m. 25.

[13] Uo. 31–32.

[14] Counterintelligence Corps – Az Egyesült Államok Hadseregének Kémelhárító Alakulata

[15] Kádár Lynn Katalin: Eckhardt Tibor amerikai évei, 1941–1972. L’Harmattan, Budapest, 2006. 132.

[16] Farkas F.: Az altöttingi országgyűlés… i. m. 34–35.

[17] Farkas Ferenc kormánya: Miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter: Liptay Lajos (Felsőház); Belügyminiszter: Esseő Sándor (Magyar Élet Pártja [MÉP]); Földművelésügyi miniszter: Máté Imre (MÉP); Igazságügy miniszter: Bocsáry Kálmán (MÉP); Kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter: Tömböly Dénes (MÉP); Iparügyi miniszter: Zsilinszky Gábor (vegyészmérnök, Bajcsy-Zsilinszky Endre öccse, nem volt képviselő); Kisgazda miniszter: Szilvássy Pál (MÉP); Nemzetnevelés: Nyírő József (író, pap, 1941-től behívott erdélyi képviselő); Közegészségügyi miniszter: Incze Antal (Magyar Megújulás Pártja [MMP]); Kisbarnaki Farkas Ferenc az állam- és kormányfői, valamint a külügyi- és honvédelmi tárcát tartotta fenn magának.

[18] A Felsőház házszabályai. 1939. évi hivatalos kiadás. Atheneum, Budapest, 1939. 79. §. (1).; A Képviselőház házszabályai. 1939. évi hivatalos kiadás. Atheneum, Budapest, 1939. 128. §. (2).; 220. §.

[19] Politischen Archiv B 11 Ausarbeitung des Südost-Instituts die von der damaligen Ostabteilung des Auswärtigen Amts, Die ungarische Emigration mit besonderer Berücksichtigung der Lage in Westdeutschland, neuen Aktennummer 594, der alten Akte  677–678. 23.

[20] A résztvevő képviselők és pártállásuk a következők alapján lettek összeállítva: Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára. Magyar Caritas Szolgálat rendezetlen iratai.; Farkas F.: Az altöttingi országgyűlés… i. m.; Keresztes-Fischer Ferenc ausztriai levelezése, 1945–1948. Másolatok a szerző birtokában.; Országgyűlési Almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről. Szerk.: Haeffler István. MTI, Budapest, 1940.

[21] Farkas F.: Az altöttingi országgyűlés… i. m. 51–58.

[22] A zarándoklatról lásd bővebben: Az altöttingi zarándoklat 1947. augusztus 20. Szerk.: Kótai Zoltán. Herder-Druck, München, 1948.