Rákosi perei, avagy van-e válasz Rákosinak?

Illik Péter

Milyen válaszai vannak jelenleg a hazai történettudománynak és a történeti közgondolkodásnak, Rákosi Mátyásnak 1926-ban az ellene zajló per védőbeszédében felhozott hat megállapítására? Ezeket ő pereknek nevezi, és lényegében az akkori magyar történeti-társadalmi gondolkodás hat töréspontját érti alatta. Ezek a „perek” mai napig nem zárultak le, illetve Rákosi teljesen következetes és összefüggő koordináta-rendszerben szemlélte a magyar múltban gyökeredző problémákat, olyannyira, hogy – mint látható lesz – annak elemei mai napig jelen vannak, illetve valamilyen módon meghatározzák a hazai történeti gondolkodást.[1]

image1418.jpgRákosi Mátyás 1940-ben

„Rákosi: A dolgozó magyar nép életbevágó nagy peréhez képest semmitmondó kicsiség az az igen kicsike kis per, amelyet most a bíróság ellenünk, kommunisták, mint felforgatók ellen lefolytat. Más, sorsdöntő, életbevágó, nagy pere van Magyarország szenvedő és dolgozó népének, a magyar uralkodó osztályok és a világ imperialista rablói ellen. Az első per Dózsa György óta folyik. Ez a per a dolgozó, elnyomorodó, a magyarságért ezerszer és ezerszer vérzett szegényparasztságnak pere a dologtalan, magát minden teher alól kivonó, félévezred óta a Habsburgokkal cimboráló nagybirtokosok ellen. […]”[2] Ez az a törésvonal, amely nem paraszt-burzsoá, hanem – mutatis mutandis – a társadalmi elit és munkavállaló tengelyen mai napig jelen van. A magyar mélyszegénység és az erős középosztály hiánya, illetve annak politikára, gazdaságra, mentalitásra gyakorolt hatásai kimeríthetetlen téma, tekintve, hogy az elmúlt száz évre vonatkozóan napjainkig végtelen mennyiségű statisztika, elemzés és szakirodalom foglalkozik vele. A Dózsa vezette parasztháború pedig mai napig fontos kutatási területe a hazai main stream történetírásnak, folyamatos értékelése és átértékelése zajlik:[3] Ugyanakkor a Dózsa-féle felkelés szimbólumértéke (mint a szegénység harca a felelőtlen  társadalmi elit ellen) napjainkra jelentősen kisebb, mint 1989 előtt volt. 

image1404.jpgRákosi a bíróságon 1935-ben

„A második per, amelyet 1919. március 21-e óta folytat a magyar proletariátus a külföldi rabló imperialisták ellen, a nemzetek önrendelkezési jogáért, a magyar függetlenségért folyik. Ha megköveznek, ha tízszer statáriális bíróság elé állítanak, akkor is vallom, hogy 1849 óta Magyarország minden uralkodó rendszere a legnemzetietlenebb és leghitványabb külpolitikát folytatta. Befelé elnyomta a nemzetiségeket, de elnyomta a magyar dolgozó népet is a hazafiság jelszavával az uralkodó osztály, kifelé ugyanő eladta az országot és kiszolgáltatta idegen érdekeknek. 1848 óta csak egyetlen egyszer, a magyarországi proletárdiktatúra alatt folytatott Magyarország valóban nemzeti külpolitikát. A magyar nép Vörös Hadserege nem szájaskodással, de vérrel küzdött a rabló cseh imperialisták és a román imperialisták ellen […] nem túlzás az, amikor azt mondom, hogy Szovjetmagyarország háborúja a rabló imperialisták ellen 1848 óta Magyarország legdicsőbb ténye volt.[4] [Kiemelés: I. P.] Ezt a nagy pert, melyet mi oly dicsően kezdtünk meg, a győztes ellenforradalom hitványul úgy folytatta, hogy ellenünk cimborált a románokkal. […] Hiába sírunk, gyá­szolunk, alakoskodunk, ordítunk Trianon miatt, hiába óbégatjuk reggel, délben, este a területi integritást, ezt a nagy pert külföldi rablók, imperialisták, nagytőkések és nagybirtokosok segítségével megnyerni soha nem fogjuk. […] éppoly büszkén valljuk azt is, hogy a 48-ban hangoztatott idegen járom alól való felszabadítást csak a Kommunista Párt vezetésével, a III. Internacionále által adott irányelvek szerint lehet megvalósítani Magyarországon.”[5] E per megállapításai azok, amelyekkel szemben máig sem sikerült ellenérveket felhoznia a történettudománynak. Sőt, a Tanácsköztársaság megítélésében mai napig pozitív elem a honvédelem. Nem igazán merül fel például a közoktatásban használt tankönyvekben (de szakkönyvekben sem nagyon ennek kapcsán), hogy az első világháborúban a Monarchia hadserege is komoly sikereket ért el az Erdélybe betörő román hadsereg ellen, így nem a Tanácsköztársaság az egyetlen sikeres „honvédő” rendszer 1848 után. Illetve nem feltétlen a hon, hanem a tanácskormány önvédelméről volt szó. Az sem kapott hangsúlyt, hogy Szovjet–Oroszország nem támogatta a Tanácsköztársaság küzdelmeit, illetve szintén érdekes lenne annak az ellentmondásnak a boncolása, hogy az internacionális eszmerendszerű kommunizmus és hazai megvalósítói, tulajdonképpen milyen – politikai – érdekből kezdtek nacionalista jellegű külpolitikába. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Tanácsköztársaság honvédelme (majd a vörösterrorra adott válaszreakció, a fehérterror) elég politikai és erkölcsi tökét adott ennek a kommunista kísérletnek, hogy legalább részben pozitív színben tűnjön fel később. Ha úgy tetszik, e rendszer értékítéletének vegyessége eleve garantálta a vele szemben fellépő, magát ellene definiáló Horthy-korszak értékének vegyességét, azaz olyan lépéskényszerbe hozta a Horthy-rendszert, amelyből nem jöhetett ki jól akkor, amikor a tanácsköztársasági forradalommal szemben ellenforradalomnak definiálta magát. Természetesen a későbbi rendszert ért kihívások és az azokra adott válaszok csak megerősítették a Horthy-korszak ellentmondásosságát.

image1399.jpgAz illegális Kommunista című lap Rákosi kiszabadítását követeli.

„A harmadik nagy per, amely Magyarország dolgozó népe részéről majd ötszáz esztendeje indult meg […] a Habsburgok elleni per. Annyi szenny, annyi vér, annyi nyomorúság fűződik ennek az idegen uralkodócsaládnak nevéhez Magyar­országon, hogy én itt feleslegesnek tartom ezt az uralmat bővebben jellemezni.”[6] E per az, amely magyarázatot ad arra, hogy miért nem lehet Magyarország 20. századi és jelen történetét a kora újkor nélkül érteni, illetve miért tudománypolitikai kérdés ma is a magyar 16–17. század.[7] Már 1526 után kialakult egy polgárháborús helyzet: II. Lajos király halála után a magyar rendek két királyt választottak, I. Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János személyében. Azaz lényegében innen datálódik a ma „kurucosnak” és „labancosnak” mondott történetszemlélet. Ha ennek csak egy elemét, a Habsburg uralomhoz való viszonyt nézzük, akkor az előbbire annak negatív, utóbbira annak pozitív értékelése jellemző. Eszmetörténeti szinten tekintve elsőre kissé meglepő módon, a magát internacionálisnak tekintő szocialista eszme és rendszer alatt virágzott a hazai történettudományban és a közgondolkodásban is a „kurucos” szemlélet, azaz érvényesült a helyi rákosista Habsburg-ellenes doktrína. Ekkor alakult ki az a szemlélet is, hogy Magyarország folyamatos szabadságharcot vívott az elnyomó Habsburgokkal szemben.[8] Tehát a szocialista rendszer alatt kultúrpolitikáját tekintve Magyarországon egy nemzeti szocializmus működött,[9] amely az internacionalizmus örve alatt nagyon is támogatta a nemzeti kultúrát és szemléletet, mert azt fel tudta használni a „nemzetietlen burzsoázia” ellen. 1989 után azonban éppen az ellenkezője történt, sőt, a „labancos” nézőpont egyre nagyobb publicitást nyert a történettudományban, mindezt egy 4 évenként változó politikai rendszerben, magát a kétezres évektől nemzetinek (Fidesz) és baloldali-liberálisnak (MSZP) definiáló párt-váltógazdaságban. Elméleti síkon[10] ennek oka az, hogy a korábbi MSZMP, átalakulása után magát szocialista helyett egyre inkább balliberálisnak kezdte definiálni, így például a globalitás és a multikulturalitás felé fordult, tehát szükségszerűen levetkőzte például a Habsburg-ellenesség rákosista elméletét. Ennek egyik jele például a Habsburg Történeti Intézet 2003. évi megalapítása.[11] Míg a Fidesz az 1990-es években még elsősorban polgári pártként definiálta magát – és csak a 2000-es évek elejétől került be a retorikába a globalitás-ellenesség és a szabadságharcos szemlélet – és nem mutatott érdeklődést ezen értelmezési kérdés iránt. Természetesen 1989 után történt egy fontos módszertani váltás is: újra lehetővé vált az osztrák levéltárak intenzív kutatása (1945 után ez a lehetőség beszűkült), így az ottani kormányzati források alapján megint más kép bontakozhatott ki a Habsburg Birodalomról és benne a Magyar Királyságról, mint a szocialista időszakban a hazai források alapján. Rákosi pereiben jól látszik az is, hogy számára – miként később az egész szocialista rendszer számára is – a történettudomány, illetve a történelmi múltról való véleményformálás „igazság-játszma”. Mai napig a történészek, a politika és a közvélemény széles körében jellemző ez a felfogás, azaz a nyugati történetfilozófiától elmaradva a múltról való véleményalkotást nem nézőpontként, értelmezésként, hanem igazságként kezelik. Ennek jele, hogy bizonyos értelmezéseknek idehaza jogkövetkezménye lehet; értelemszerűen a jelenkori témák – amelynek szereplői még élnek – a legérzékenyebb kérdések. Ez nem meglepő, de az igen, hogy a kora újkor „kurucos-labancos” értelmezése ma is aktuális téma – például a „Hogyan viszonyuljunk a Habsburg Birodalomhoz?” kérdés átalakult a „Hogyan viszonyuljunk az EU-hoz?” kérdésfelvetéssé – így az is „igazság-játszma” lett, pontosabban maradt. Ennek biztos jele, hogy egyes értelmezései a kora újkori eseményeknek, vitatott szereplőinek óriási megjelenési felületet és publicitást kapnak, míg mások nem.[12]  Paradoxnak tűnő módon a korábbi szocialista rendszerben a „kurucos”, míg 1989 után folyamatosan – így a most magát nemzetiként definiáló kurzusban is – a korábbi szemléletre adott ellenreakcióként a „labancos” kora újkor szemlélet jelenik meg dominánsabban a main stream történetírásban.

image1397.jpg Rákosi levele Zsitvay Tibor igazságügy-miniszternek

„A negyedik nagy per a győztes ellenforradalom óta folyik a dolgozó nép részéről a jelenlegi rendszer ellen. Bethlen miniszterelnök azt mondta legutóbbi beszédében, hogy ez a forra­dalom és ellenforradalom szellemének küzdelme. Nem akarok radikálisabb lenni ebben a tekintetben, mint Magyarország miniszterelnöke. Elfogadom terminológiáját. Magyarország dolgozó népe forradalmi szellemű. Magyarország uralkodó osztálya ellenforradalmi szellem­mel telített. A mai rendszer a nagybirtokosok és nagytőkések egyesített érdekeit szolgálja. Ez ellen a rendszer ellen küzd a kommunista párt vezetésével Magyarország forradalmi érzésű népe. […]A győztes ellenforradalom kiadós földreformot ígért. Elárulta azt. […] Magyarország dolgozó népét soha nem látott nyomorba süllyesztette.”[13] Megnézve a magyar közbeszédet és a 20. századi történelemmel foglalkozó történészek terminológiáját, mind a mai napig a forradalom és ellenforradalom kifejezéseket ebben a Rákosista értelmezési mezőben használják. Így történhet az, hogy mai napig késhegyre menő vita folyik arról, hogy a Horthy-korszak mennyiben ellenforradalmi, illetve, az 1956-os események ellenforradalomnak vagy forradalomnak nevezése az 1989-es rendszerváltozás egyik szimbolikus alapkérdése volt. Holott ez a kérdésfeltevés – kizárólag módszertanilag, nyelvileg és tudományosan nézve – teljesen értelmetlen. Egyszerűen azért, mert az ellenforradalom kifejezés önmagában érték- és tartalommentes kifejezés, mivel valami ellen határozódik meg. Azaz az ellenforradalom előtti forradalom pozitív vagy negatív értékét kéne tisztázni. Tehát amennyiben a Horthy-korszak és az 1956-os események egy korábbi forradalom ellen határozódnak meg, annyiban ellenforradalmak. Azonban akkor azt kell tisztán látni, hogy milyen előjelűek azok a forradalmak, amelyekkel szemben álltak. Mind a két esemény a megelőző kommunista (magát forradalomnak definiáló) jelenség – a Tanácsköztársaság és a Rákosi-rendszer – ellenében határozta meg magát. Így tehát, amennyiben a Tanácsköztársaság és a Rákosi-rendszer által képviselt kommunista forradalmakat negatívnak tekintjük, a Horthy-korszak és az 1956-os események „ellenforradalmisága” pozitív. Azaz az „ellenforradalom” kifejezésnek nincs negatív értéke. Mégis, ha a mai közbeszédben a Horthy-korszakot valaki ellenforradalomnak tekinti, az legfeljebb vitát vált ki, míg ha 1956-ot nevezi annak, az teljes közfelháborodást (hiszen a közgondolkodás nem „vegytisztán” nézi az „ellen+forradalom” nyelvi kifejezést). Holott arról van szó, hogy mai napig nincsen tisztázva az, hogy a Tanácsköztársaságot lehet-e, ha igen, mennyiben, pozitív jelenségként tekinteni. Ennek oka éppen a fent említett második perben gyökeredzik. Míg a Rákosi-rendszer negatív mérlege meglehetősen egyértelmű a közbeszédben.

„Az ötödik per, amely nagyságában csak látszólag különbözik az előbbi négy nagy pertől, az amelyet Magyarország dolgozó népe az utóbbi időben folytat a szociáldemokrata párt ellen. Ez a párt az egyetlen legális munkáspárt Magyarországon. Mióta e párt a proletárdiktatúrát elárulta, hol nyíltan, hol titokban odaállt az ellenforradalmi uralkodó osztályok mellé és a szó legszorosabb értelmében küzdött a proletariátus ellen. Az ellenforradalom első idejében minisztereivel akasztatott. Az internálást nem kifogásolta, gyorsított eljárást ámennel szente­sítette. Bethlen miniszterelnökkel kötött paktumában erkölcsi bizonyítványt állított ki az ellen­forradalom részére, a földmunkások és vasutasok egyesülési szabadságát áruba bocsátotta és eladta. A szanálás elleni küzdelemnél paktumot kötött. A nyomdászoknak a Népszava érde­kében indított akcióját rútul hátbatámadta. Legitimistákkal és országoshírű panamistákkal szövetkezett a „demokratikus blokk”-ban. A munkásság minden megmozdulását leszerelte és leszereli ma is. Lehetetlen felsorolni annyi bűnt, amennyit napról-napra elkövet. Annyi azonban bizonyos, hogy a munkásság elkeseredése és utálata e párttal szemben nőttön-nő és a szociáldemokrata párt minden denunciálása, minden terrorja és népbolondító látszatharca ellenére ez a per úgy fog végződni, hogy a szociáldemokrata párt a porondon marad.”[14] A szociáldemokrácia nem csak, hogy porondon maradt, hanem a szocialista párt menekülő útvonalát kínálta 1989-ben, így akkor a korábbi MSZMP át tudott alakulni egy lényegében szociáldemokrata jellegű párttá: elfogadta a demokratikus rendszert, azaz a 4 évenkénti választásokat és a többpártrendszerű játékteret, a szocializmust pedig a szegénység kérdésével való szociális érzékenységként kezdte értelmezni.

image1416.jpgRákosi cellája a Csillag Börtönben

„A hatodik per, amit az urak egyáltalában nem látnak, a magyar dolgozó nép föld alatt vívott hatalmas küzdelme Magyarország „független” bírái, csendőrei és rendőrei, gyorsított tanácsai, statáriális bírósága, Orgoványa, Siófoka, akasztófái és gyilkos golyói ellen, de a szociál­demok­rata párt ellen is, egy igazán forradalmi és a munkásságot felszabadítani hivatott párt: a Kommunista Párt legalitásáért. Nincs ma már ország Európában, ahol ezért a legalitásért folyó küzdelmet kisebb vagy nagyobb mértékben a dolgozó nép meg ne nyerte volna. Ne méltóztassék azt gondolni, hogy Magyarország külön glóbusz. Hogy Magyarországon ezt a küzdelmet el lehet fojtani. Nem és ezerszer nem. Az üldözés ellenére egyre erősödik a forradalmi szellem. Az a dolgozó nép, amelynek oly hősi forradalmi múltja van, amely az ellenforradalom szenvedésein oly törhetetlenül ment át, amely a demokrácia alfájáért: az általános választójogért ennyit áldozott hiába – amelyet a szociáldemokrata párt oly rútul elárult, mint ezt a dolgozó népet – az tisztában van azzal, hogy a kommunista pártnak hivatása van Magyarországon. És ha tisztában van azzal, akkor hiába nevezik a kommunistákat rablóknak, felforgatóknak az uralkodó osztályok, az egyszer megkezdett élet-halálküzdelmet azért, hogy a kommunisták nyíltan is megmondhassák azt Magyarországon, amit más országokban is megmondhatnak, – többé abbahagyni nem fogja.”[15] E per – a pártpolitikát tekintve lefolyt – a kommunista pártok (Magyarországon kívül is) legális pártként maradtak meg a történelem színpadán.

Lényegében a mai main stream (szó szerint „fő áramlat”, meghatározó, elismert) magyar történetírás (a politikum és a közbeszéd is) Rákosi pereinek bűvkörében él. Nem tudott elszakadni e nagy kérdésektől, de nem is volt képes – hangsúlyozom, nagy összességében, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek kivételek – független új válaszokat, megközelítéséket alkalmazni. Ennek nagyon sok oka lehet. Egyrészt az, hogy ezek valóban fontos kérdések, így nehéz őket elengedni és újakat keresni. Másrészt az, hogy Magyarországon jó esetben is csak részlegesen valósult meg a rendszerváltás, azaz az MSZMP tagjain keresztül – részben legalábbis – megőrizte extraparlamentáris pozícióit (így például a történettudomány állami intézményrendszerében és ezáltal a main stream történetírásban is),[16] így legalább részben tovább öröklődtek ezek a baloldali-rákosista megközelítések és értékítéletek. Amelyik nem – például a nemzeti-kurucos kora újkor értelmezés – az paradox módon éppen 1989 után kezdett illeszkedni a magát újradefiniáló baloldali (ezalatt itt a kozmopolita, multikulturális, európai integrációt erősen támogató gondolatokat értem) nézőpontba, és kezdte a Habsburg Birodalomba tartozást és a Habsburgokat jóval pozitívabb színben látni és láttatni, mint éppen az 1989 előtti szocialista rendszerben. Harmadsorban pedig a hazai történettudomány meglehetősen elszigetelt a nyugati történetelméleti és módszertani eredményektől, így nem feltétlenül van meg az eszközrendszere új kérdések, megközelítések kiválasztására a fenti hat kérdésben. (Érdemes itt gondolni a posztmodern történetelmélet, a mikrotörténetiség vagy a komparatív módszerek alkalmazásának ritka voltára.)[17]  Rákosi hat pere tehát nemcsak tartalmilag, hanem módszertanilag is gúzsba köt: miközben a vádlottak padján ül, visszatámad, ő vádol, de ami a még fontosabb, hogy retrospektív módon pálcát tör, ítélkezik az igazság felett. Így mindenki, aki válaszolni akar neki, kényszerhelyzetbe kerül, belemegy az „igazság-játszmába” és ugyanezt teszi. A hazai történészek körében mai napig gyakori, hogy témájukról retrospektíven, azaz saját későbbi tudásuk birtokában visszatekintve ítélkeznek, ahelyett, hogy megpróbálnák modellezni az adott múltbéli történelmi közeget vagy személyek döntéshozási mechanizmusát, figyelembe véve, hogy az akkori döntéshozó a múltbéli tapasztalatai és akkor, adott pillanatbéli információi, perspektívája alapján döntött, mivel nem volt birtokában a későbbi külső szemlélő utólagos tudásának. Így tehát Rákosi beszéde nem csak tartalmilag, de módszertanilag is választ követel(ne) bő 90 év elteltével.

 

A képek forrása: A Rákosi-per

[1] Ezúton is köszönöm Tamáska Péternek, hogy felhívta figyelmemet erre a forráshelyre. A szöveg elérhető interneten is: http://mek.niif.hu/04600/04627/html/. Az idézetek Rákosi Mátyásnak saját perében az utolsó szó jogán 1926. július 31-én, pénteken mondott beszédéből származnak, a következő kiadványból: Vas Zoltán: Tizenhat év fegyházban. 8. kiadás. Bp., Szikra, 1952. 211217. Fontos kitétel, hogy a részletek egy propagandacélból készült anyagból vannak, azonban ez annyiból mellékes tény itt, hogy nem igazságértéküket, hanem értelmezésüket és továbbélésüket elemzem. Azaz nem az érdekel, hogy Rákosi valóban ezt és így mondta-e, hanem az, hogy ezek a gondolatok Vas népszerű könyve által elterjedtek, és hazai szocialista történetírás alapját képezték. A perszöveggel ellentmondó Rákosi-dokumentum történetéről: Szekeres József: Egy dokumentum története. Rákosi Mátyás 1925. évi rendőrségi és ügyészségi vallomásainak jegyzőkönyve. Történelmi Szemle 1991. 12. szám. 89105. Raákosi börtönéveiről: A Komintern „védőszárnyai” alatt Orosz levéltári források Rákosi Mátyás börtönéveiről 19251940. Bp., 2014.

[2] Vas Z.: Tizenhat… i. m. 211.

[3] Például: https://www.btk.mta.hu/aktualis/555-nemzetkozi-konferencia-a-dozsa-gyorgy-fele-parasztfelkeles-500-evfordulojan.html

[4] Kifejezetten csak ezt a részkérdést elemzem ebből a perből, a magyar nemzetiségek helyzetére és Trianonra nem térek ki.

[5] Vas Z.: Tizenhat… i. m. 212.

[6] Uo. 213.

[7] Erről például R. Várkonyi Ágnes: http://magyarnarancs.hu/belpol/beszukitett_multszemlelet_-_r_varkonyi_agnes_tortenesz_akademikus-67902

[8] E szemléletet többször említi kritikával Pálffy Géza, például: Pálffy Géza: A hosszú 17. század új megvilágításban – a kiegyezések és kompromisszumok évszázada? In: Kompromisszumok a közép-európai politikai kultúrában. A Habsburg Történeti Intézet és a Budapesti Andrássy Egyetem Közép-Európa Tanulmányok Fakultásának 2012-es konferenciája. Szerk.: Gerő András. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány–Habsburg Történeti Intézet, Bp., 2014. 11–19. A 2012. évi konferenciáról ismeretterjesztő ismertetés is készült: http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20120926-kilenc-kiegyezes-a-habsburgokkal-1608-es-1867-kozotti-kompromisszumok.html és Uő.: A szakítások és kiegyezések évszázada: a Magyar Királyság 17. századi története új megvilágításban. Történelmi Szemle, 2015. 1. szám. 51–66.

[9] A hitleri nácizmus és a sztálini kommunizmus hasonlóságairól: Johnson, Paul: A modern kor. A 20.század igazi arca. Bp., 2000. 145–153.

[10] Azt, hogy gyakorlati síkon mi történt, azaz mely 1989 előtti, de később is meghatározó kultúrpolitikai szerepben maradó személyeknek köszönhető ez, részben megírta Őze Sándor: Nemzettudat és Historiográfia. Hamvas Intézet, Bp., 2009. Interneten elérhető: http://mek.oszk.hu/13600/13669/

[11] Külön érdekesség, hogy tudtommal az intézet nem foglalkozik a „magyar”, azaz a Habsburg-Lotharingiai ág kutatásával.

[12] Erről például Szelke László recenziója: http://www.szepirodalmifigyelo.hu/pdf/2010/10-2-031_oze-szelke.pdf

[13] Vas Z.: Tizenhat… i. m. 214.

[14] Vas Z.: Tizenhat… i. m. 215–216.

[15] Uo. 216.

[16] Tölgyessy Péter fejezte ki így már az EKA tárgyalásokon, ld. Rendszerváltás képekben c. egykorú felvételeket tartalmazó film. (Nyilvánosan elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=58up6LKkVIg)

[17] Például Gyáni Gábor újabb vitaírásában, amelyben éppen a posztmodern kérdését elemzi: Gyáni Gábor: A posztmodern és a magyarországi történetírás. Századok 2013. 1. szám. 177188.