A vámkezelt csempészáru esete, avagy zsákmányfegyver visszajár

A hirtenbergi fegyverszállítási botrány

Császár Ildikó

A trianoni békeszerződés aláírása után Magyarország szűk mozgástérrel rendelkezett a külpolitikában. A Bethlen-kormány próbált tárgyalni a határmódosításokról mind a nagyhatalmakkal és mind a szomszédos országokkal, ezek a törekvések azonban Sopron és környékének kivételével kevés sikerrel jártak. Mindezek után a magyar állam számára egy lehetőség maradt, mégpedig, hogy beilleszkedjen a versailles-i rendszerbe. Ennek következtében 1922-ben Magyarország felvételt nyert a Népszövetségbe és 1924-ben kölcsönt is kapott a szervezettől az ország gazdaságának stabilizálásának céljából. A Bethlen-kormány viszont a beilleszkedés éveiben sem tett le a határok revíziójáról, azonban sem az ország belpolitikai és gazdasági helyzete, sem a nemzetközi légkör nem volt alkalmas ennek kivitelezésére.
pestihirlap_1933_02_pages357-357_12_oldal_diplomaciai_lepesek_becsben.jpg

 "Diplomáciai lépések Bécsben" (Pesti Hírlap, 1933. február 22. 12. o. Arcanum Digitális Tudománytár)

Miután 1926 és 1927 folyamán megszűnt a Népszövetség pénzügyi és katonai ellenőrzése Magyarország felett, a magyar állam az aktív külpolitika útjára léphetett. Ennek egyik eredményeként 1927. április 5-én magyar-olasz barátsági, békéltető eljárási és választott bírósági szerződést írtak alá Rómában. Ennek keretén belül született egy titkos egyezmény is, amelynek értelmében Benito Mussolini ígéretet tett arra, hogy az Olaszország területén lévő I. világháborús osztrák-magyar fegyvereket titokban visszaszállíttatja Magyarországra. A két ország közötti fegyverszállításokat titokban kellett tartani, mivel a trianoni békeszerződés 118. cikkelye kimondta, hogy „Mindennemű fegyvernek, lőszernek és hadianyagnak behozatala Magyarországba kifejezetten tilos. Hasonlóképpen tilos bárminő fegyvernek, lőszernek és hadianyagnak külföld részére való gyártása és kivitele.” A 119. cikkely tovább folytatta a korlátozások felsorolását: „Hasonlóképpen tilos páncéljárműveket, tankokat vagy hadicélokra felhasználható más hasonló gépeket Magyarországon gyártani vagy Magyarországba behozni.”

A fegyverek kijavítása után 1927 végén megindultak a szállítások Magyarország felé, azonban 1928. január elsején az első ismert hadianyag-szállítmányt leleplezték Szentgotthárdon. Az eset hamar nemzetközi botránnyá nőtte ki magát, a külföldi sajtót pedig leginkább az érdekelte, hogy vajon a magyar állam rendelte meg a szállítmányt, vagy ahogyan a hivatalos kormányközleményben állították, egy lengyel cégnek szállították a fegyver-alkatrészeket. A fegyverszállítási üggyel még a Népszövetség is foglalkozott, végül azonban Magyarország bűnösségét nem tudták bizonyítani. Még a szentgotthárdi eset idején, 1928 áprilisában Bethlen István és Benito Mussolini titokban találkoztak Milánóban, ahol a további közös cselekvési tervekről tanácskoztak. Ekkor többek között abban állapodtak meg, hogy a zavartalanabb fegyverszállítások érdekében Ausztriában egy jobboldali rezsim hatalomra jutását próbálják elérni. Ezt elsősorban békés eszközökkel tervezték kivitelezni, de ha ezek nem vezetnének sikerre, akkor az osztrák jobboldali Heimwehr segítségét akarták igénybe venni. Ezen felül Bethlen István a korábban már megígért osztrák-magyar fegyverek – 100 ezer puska, 28 hegyi ágyú, 53 tábori ágyú, 82 tábori tarack és 39 nehéz tábori tarack – átadását kérte, illetve 300 millió pengőnyi pénzügyi támogatást is igényelt, amelyet további katonai fejlesztésekre kívánt fordítani. Mindezek mellett Bethlen azzal a kéréssel fordult Mussolinihez, hogy Olaszország a saját szükségletén felül 400 repülőgéppel többet gyártson, és ha majd Magyarországnak erre szüksége lesz, akkor ezeket a gépeket magyar területekre szállítják. Mussolini elfogadta a magyar miniszterelnök javaslatait, és további támogatásáról biztosította a fegyverkezés kérdésében.

11_kep_vihar_az_europai_gyerekszobaban_magyarsag_1933_februar_25_7_oldal.jpg

„John Bull Papa: Mi az a lárma, már megint összekaptak a gyerekek? Marian Mama: Igen, És képzeld, ezek a haszontalan mostohák nem engedték magukat megverni.” (Magyarság, 1933.február 25. 7. o.)

 

Az I. világháború után a Heimwehr elnevezés egy gyűjtőfogalom volt, a két világháború között Ausztriában működő jobboldali félkatonai szervezeteket tömörítette. Minden tartománynak megvolt a maga Heimwehr-alakulata, ráadásul Bécsben több jobboldali szervezet működött párhuzamosan. A saint-germain-i békeszerződés aláírásáig az elsődleges céljuk az ön- és a területvédés volt, azt követően viszont német vagy olasz mintára egy erős központosított, akár diktatórikus politikai irányítás létrehozását szerették volna megvalósítani Ausztriában. Bethlen István felvette a kapcsolatot a Heimwehrrel, illetve rövid időn belül az olasz pénzügyi támogatás is megindult a Heimwehr számára. 

1929 szeptemberében azonban magától végbe ment a jobbratolódás Ausztriában, mivel Johannes Schober lett az osztrák kancellár, aki olaszbarát politikát kívánt folytatni; ennek következtében 1930 februárjában olasz-osztrák barátsági szerződés született. 1930 júliusában Schober budapesti látogatásánál ígéretet tett arra, hogy Ausztria területén engedélyezni fogja a fegyverszállításokat, majd 1931 januárjában aláírták a még Budapesten előkészített magyar-osztrák barátsági szerződést.

hirtenberg.jpg

Hirtenberg címere a fegyvergyárral

1933 januárjának első napjaiban 50 vagonnyi fegyverszállítmány érkezett az osztrák Hirtenberg városába, ahonnan tíz rakományt át is juttattak Magyarországra. Egybevágó jelentések alapján megközelítőleg 100 ezer puskát, 200 géppuskát és 32 repülőgépmotort tartalmaztak a szerelvények.[i] A fegyvercsempészés viszont nem tudott sokáig titokban maradni, mivel 1933. január 8-án az osztrák szociáldemokrata Arbeiter Zeitung újság címlapon tudósított arról, hogy „Olaszország fegyvert szállít Magyarországnak Ausztrián keresztül.” Már a hír megjelenésének napján Bakach-Bessenyei György bécsi magyar követségi tanácsos levelében arról biztosította a magyar kormányt, hogy a bécsi olasz követtel és az osztrák külügyminisztériummal folytatott megbeszélések alapján úgy döntöttek, hogy egységes álláspontot fognak képviselni a közvélemény felé.[ii] Az osztrák kormány a Bécsi Távirati Irodán keresztül adta ki hivatalos állásfoglalását, amely szerint az olasz magántulajdonban lévő fegyvereket javítási feladatok elvégzése miatt küldték a steyr-i gyárba. Éppen emiatt a hirtenbergi üzemben csak átmenetileg raktározták el a szállítmányt, ugyanis a reparálási munkálatok befejezése után a rakományokat azonnal vissza akarták szállítani Olaszországba.[iii] A hír körüli hangzavar még le sem csendesedett, mégis 1933. január 10-én Engelbert Dollfuss osztrák kancellár beleegyezésével újra megindították a fegyverszállításokat Magyarország felé. Sem a bécsi külügy, sem a Bécsben tartózkodó olasz hivatalnokok nem örültek az akciónak, hiszen a kisantant árgus szemekkel figyelte az Ausztria és Magyarország közötti mozgásokat.[iv] A félelem beigazolódott: az újabb csempészést sem sikerült titokban végrehajtani, és a hirtenbergi ügy újra a középpontba került.

fegyvergyar.png

A hirtenbergi fegyvergyár (Magyarország, 1933. február 22. 14.o.)

A kisantant államok vezetői további vizsgálatokat kértek a Népszövetségtől, mivel véleményük szerint a fegyverszállítás engedélyezésével Ausztria megsértette a saint-germain-i békeszerződést. 1933 január végén a megbízott követek egy angol-francia jegyzéket nyújtottak át a magyar, az osztrák és az olasz külügyminisztériumoknak, amelyben érdeklődő kérdéseket tettek fel a hirtenbergi szállítmánnyal kapcsolatban. Khuen-Héderváry Sándor gróf, a külügyminiszter állandó helyettese elmondta, hogy „fegyver Magyarországba nem érkezett és hogy a magyar kormánynak közvetlen tudomása nincsen az ügyről”.[v] Az olasz külügyminisztérium a magyar válaszhoz hasonlóan nyilatkozott. Az osztrákok már összetettebb választ adtak. Dollfuss kijelentette, hogy egy bresciai magánember, bizonyos Giuseppe Cortese a fegyverszállítmány feladója, a címzettek pedig a hirtenbergi tölténygyár és a steyr-i gyár voltak. Miután az Ausztriába történő fegyverbehozatal csak kereskedelmi célt szolgált, emiatt ez nem sértette a saint-germain-i békeszerződés erre vonatkozó pontjait.[vi] A kisantant és Franciaország nem voltak elégedettek az osztrák válaszokkal, ennek okán 1933. február 11-én újabb angol-francia jegyzék érkezett Bécsbe, amelyben Engelbert Dollfuss kormányát a következőkre szólították fel:

„1. A Hirtenbergben és Steyrben levő összes fegyvereket küldjék vissza a feladó állomásra.

2. Ha a feladó nem venné vissza a fegyvereket, úgy semmisítsék meg azokat.

3. Akár az első, akár a második következik be, az osztrák közegek esküvel igazolják ezt.

4. Az osztrák kormány vizsgálat útján állapítsa meg, hogy kerültek-e át fegyverek magyar területre. Az eredményt közöljék a francia és angol követettel.

5. Fentiek végrehajtására kétheti határidőt adnak. Lépésük nem érinti bármely kormány azon jogát, hogy ügyet Népszövetség elé vigye.”[vii]

Az osztrákok elküldték az angol-francia iratot az olasz és a magyar kormánynak is. Kánya Kálmán külügyminiszter szerint a fegyvereket inkább vissza kellene szállítani Olaszországba, minthogy megsemmisítsék azokat. Mussolini szerint viszont az angol-francia jegyzék teljesítését meg kell tagadni, ugyanis, ha az osztrákok engednek a követeléseknek, akkor az egyenlő lenne a bűnösség bevallásával. A londoni olasz nagykövetet pedig azzal bízták meg, hogy próbálja meggyőzni az angol külügyminisztert a jegyzék követeléseinek újragondolásáról.[viii] Dollfuss szerint nehéz lesz eltitkolni Magyarország részvételét a fegyverszállításban, hiszen a kisantant tudott arról a tíz rakományról, amely korábban már átlépte az osztrák-magyar határt, ráadásul Klingenbachnál (magyar nevén Kelénpataknál) vámkezelve lett. Az osztrák kancellár megígérte, hogy továbbra is azt fogja állítani, hogy Magyarországnak nincs köze az ügyhöz, illetve, ha mégis kerültek át fegyverek magyar oldalra, azt csak magánszemélyek csempésztevékenységének tudható be.[ix] Franciaország és Anglia feltehetőleg abban bízott, hogy a jegyzék tartalma nem fog napvilágra kerülni, Mussolini azonban meglátta a benne rejlő potenciált.[x] 1933. február 18-án az olasz fasiszta Giornale d’Italia újság címlapon közölte a második angol-francia jegyzéket, aminek követelései óriási felháborodást váltottak ki a nemzetközi sajtóban.

4_kep_montazs_a_korabeli_hirlapok_hirtenbergi_ugyevel_foglalkozo_cikkek_cimebol.jpg

Montázs a témával foglalkozó újságcikkek címeiből

A jegyzék körüli visszhangot kihasználván 1933. február 18-án Dino Grandi londoni olasz nagykövet tárgyalásokat kezdeményezett Sir John Simon angol külügyminiszterrel a fegyverszállításról. Grandi provokatívan megjegyezte, hogy Anglia ebben az ügyben Franciaország és a kisantant „utánfutója” lett. Sir John Simon ezt kikérte magának és azt állította, hogy éppen a Foreign Office volt az, aki mérsékletességre intette azokat, akik a jegyzéket keményebben akarták megfogalmazni.[xi] Az angol külügyminiszter úgy látta, hogy Európában még mindig Anglia és Olaszország azok, akik a stabilitást garantálni tudják, épp ezért Sir John Simon azt üzente Grandin keresztül Mussolininek, hogy bármilyen ötlete is van a botrány rendezésére, szívesen meghallgatja azokat. Az angol reakciónak a megértésére érdemes bemutatni a hirtenbergi ügy idején fennálló nemzetközi helyzetet. A fegyverszállításkor az európai nagyhatalmaknak azzal kellett szembenézniük, hogy a versailles-i rendszer egyre gyengébb lábakon áll. Az 1932 és 1934 között megtartott genfi leszerelési konferencia nehézségei, Adolf Hitler hatalomra kerülése Németországban, valamint a Japán és Kína között éles ellentéteket kiváltó mandzsúriai kérdés szinte egy időben zajlottak a hirtenbergi esettel, így ezek mellett ez a fegyverszállítás másodrangúnak számított a politikai közéletben. A nemzetközi helyzet fokozódásával pedig egyértelműen szükség volt az európai nagyhatalmak összefogására. A Grandi-Simon beszélgetésből is jól kiolvasható, hogy Anglia és Franciaország számítottak Mussolini támogatására, elsősorban Németországgal szemben. Visszatérve a Grandi-Simon megbeszélésre, a két politikus végül abban egyezett meg, hogy a fegyvereket kijavításuk után visszaszállítják Olaszországba, emellett eltörölték a kéthetes határidőt is, és esküvel sem kellett deklarálni a visszaszállítás megtörténtét. Az olasz intézkedésnek és az angol-francia meghátrálásnak köszönhetően sikerült lezárni a hirtenbergi ügyet.

 

Felhasznált irodalom: 

[i] Nándori Pál: A hirtenbergi fegyverszállítás. In: Hadtörténelmi Közlemények. 1968/4. szám 643. old.

[ii]Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: MNL OL) Külügyminisztérium. Politikai osztály reservált iratai (továbbiakban: K64). 57.csomó (továbbiakban: cs.) 41.tétel (továbbiakban: t.) 3. Számjeltelefonsürgöny. (továbbiakban: Szjlts.) Bessenyey követ jelentése. 1933. január 8.

[iii]MNL OL K64 57. cs.41.t.9. Számjeltávirat (továbbiakban szjlt.)  Bessenyey követ jelentése. 1933. január 10.

[iv]MNL OL K64 57.cs.41. t.12. szjlts. Bessenyey követ jelentése. 1933. január 10.

[v] MNL OL K64 57.cs. 41.t.72. res. pol. 25. szjlt. Napi jelentés. 1933. január 28.

[vi] MNL OL K64 57.cs.41.t.86.res. A´) Melléklet. 1933. február 3.

[vii]MNL OL K64 57.cs.41.t.101.res. pol. 45.szjlt. Az angol-francia jegyzék szövege. 1933. február 14.

[viii]MNL OL K64 57.cs.41.t.109.res. pol. 42.szjlt. Olasz válasz a magyar kormánynak az angol-francia jegyzékkel kapcsolatban. 1933. február 16.

[ix] MNL OL K64 57.cs.41.t.112.res. pol. 48.szjlt. Nelky Jenő bécsi magyar követségi tanácsos jelentése. 1933. február 17.

[x] Pritz Pál: Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején 1932-1936. Budapest, Akadémia Kiadó, 1982. 94. old.

[xi]1933. március 14-én Bárdossy László londoni magyar követségi tanácsos a magyar Külügyminisztériumnak küldött jelentésében egy érdekes beszélgetésről tájékoztatott. Georg von und zu Franckenstein londoni osztrák követ arról számolt be Bárdossynak, hogy amikor korábban Sir Robert Vansittarttal, a Foreign Office külügyi államtitkárával beszélgetett, akkor az angol politikus hosszan és mélyen elemezte a jegyzék szövegét és kikérte azt, hogy ez egy ultimátumszerű jegyzék lett volna. Bárdossy szerint ez megerősíti azt az elképzelést, miszerint a Foreign Officeban fogalmazták meg a második angol-francia jegyzéket. Egyébként a római magyar követ is más források alapján erről számolt be. Lásd: MNO OL K63 5. cs.2/11.t.801. res.pol. Beszélgetésem báró Frankenstein (sic!) osztrák követtel-Bárdossy László jelentése. 1933. március 14.