Angyalbőrben: Reviczky Imre ezredes
György Sándor
Folytatódik a Horthy-korszak ismert és ismeretlen katonáit bemutató sorozatunk: mai főszereplőnk egy itthon viszonylag ismeretlen ezredes, aki bár híres családból származik, nevének hallatára jó eséllyel többen kapják fel a fejüket az izraeli Cfát-ban, mint Budapesten. Bár nem kötődnek hozzá sem híres csaták és merész hadműveletek (azért merészségért nem kellett a szomszédba mennie), sem politikai karrier, Reviczky Imre ezredes életútja vitán felül érdemes arra, hogy részletesebben foglalkozzunk vele. Részt vett két világháborúban, volt "testnevelő és népgondozó tiszt" a '20-as években, üldözte két diktatúra, dicsérte két ország sajtója és lapátolt szenet is. Azonban bárhova vetette is a sors - legyen szó a Kárpátok lövészárkairól, Királyhelmecről, Nagybányáról vagy a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat pincéjéről - igyekezett embernek maradni, a legnagyobb embertelenségben is. Azt hiszem nem túlzás, ha előrebocsátom, sikerült neki!
1946-ban Nagyváradon készült képe
Reviczky Imre 1896. november 4-én született Bánócon, ősi nemesi család sarjaként. Felmenői között akadtak katonák, mint például az osztrák örökösödési háborúban és a hétéves háborúban is vitézkedő János, a kancellári tisztségig és MTA tagságig eljutó Ádám, valamint az orientalista Károly. Felmenői-rokonai között találjuk a Jászai Mari szívét is megdobogtató, fiatalon elhunyt költőt, Reviczky Gyulát, illetve az 1945 előtt komoly politikai pályát befutó Ullein-Reviczky Antalt is.
Nemesi címer ide vagy oda, Imre és testvérei gyerekkorukban - bár magántanulók voltak - lényegében ugyanúgy éltek, ahogy a többi falusi gyerek; így amikor Sárospatakra kerültek gimnáziumba "nem tartoztak egyértelműen a jó magaviseletű gyermekek közé." [1] Bár ahogy láthattuk, a családtól nem volt idegen a katonai pálya, választásában nagy szerepe volt apjának, aki legkisebb fiát szemelte ki a birtok "várományosának", a többieket (sikerrel) a jogászi, pénzügyi és katonai pályára terelte. Imre 1912-ben került a nagyváradi hadapródiskolába; itt érte két évvel később az első világháború kitörése, amely azonban tanulmányait nem befolyásolta, bár a képzés felgyorsult és gyakorlatiasabbá vált. Bár a hátországban nyugalom és béke honolt, a nagy háború azonban nem kerülte el a családot: Imre bátyja, Ádám, 1916. április 8-án hősi halált halt az Isonzónál, augusztus 18-án pedig, tíz nappal Románia hadba lépése előtt tisztté avatták Imre évfolyamát.
A revisnyei Reviczky család címere
A fiatal zászlós a kassai 9. honvéd gyalogezredhez került, előbb kiképzőnek, ahol 40 év körüli póttartalékosokat oktatott, majd november 16-tól a Kárpátokban húzódó frontra, szakaszparancsnoknak. Az ezred ekkor már közel két éve folyamatosan a keleti fronton harcolt, és több alkalommal szenvedett súlyos veszteségeket. A román betörés kezdeti sikerei után a német és k. u. k. csapatok vették vissza a kezdeményezést, november közepén a kassai honvédek már a régi határon, az Úz völgyében építették állásaikat, akár csak a szemben álló orosz csapatok. Reviczky zászlós hamar kivívta beosztottjainak elismerését és jó vezetői és pedagógiai érzékről tett tanúbizonyságot, amellyel a romló hangulatban és fokozódó nehézségek között is sikerrel vezette szakaszát. 1917. február 21-én aknaszilánktól sebesült, de pár hét lábadozás után újra átvette beosztását, május 1-jén pedig hadnaggyá léptették elő. Több hónapos állásharc után 1917 őszétől lassú, majd folyamatosan gyorsuló előrenyomulásba kezdtek a központi hatalmak erői; 1918. február 20-án az ezred egy nagyobb támadásban vett részt Tirgul Ocna és Dolfteana térségében, március elején pedig már a Prut folyónál jártak a kassai honvédek. Románia nem sokkal később megadta magát, a 9. ezred pedig március 17-én útnak indult az olasz frontra, a Dolomitokba. Itt érte őket az összeomlás; a hazatérő Reviczky hadnagy nem sokkal később egy sokkal kuszább helyzetben - az összeomló Nagy-Magyarország és az épülő Cseh-Szlovákia (igen, eleinte még így írták) között - találta magát.
1918 október végén kezdődött meg az összeomlás: ekkor már nem csak mozgolódtak, de fegyverrel kezdtek államalapításba a Monarchia nemzetiségei. Magyarországon ekkor zajlottak az "őszirózsás forradalomnak" nevezett események. November 3-án megköttetett a fegyverszünet, tíz nappal később IV. Károly is felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását (később ez alapján akart kétszer is visszatérni Magyarországra - miután Ausztriából kitiltották - de kísérletei nem jártak eredménnyel, már ha a Benesnek szerzett álmatlan éjszakákat nem tekintjük annak), a Károlyi-kormány pedig - abba most ne menjünk bele, hogy dilettantizmusból vagy rosszindulatból - szélnek eresztette a hazatérő katonákat, a honvédelmet pedig körülbelül a miniszteri dolgozószobák újrabútorozása utáni helyre sorolta be.
Az őszirózsás forradalom egyik ismert képe
Félreértés ne essen, nem lett volna lehetséges megőrizni Nagy-Magyarország területét, viszont a magyar többségű területek jelentős részének védelme megvalósítható lett volna, főleg annak a figyelembe vételével, hogy ekkor a megszállóként fellépő román, csehszlovák és szerb csapatok is pár ezer főt tettek ki. Hogy mennyire lett volna értelme az ellenállásnak, azt a Székely Hadosztály sikeres harcai, majd később Balassagyarmat önvisszafoglalása (Civitas Fortissima), de akár a Tanácsköztársaság felvidéki hadjárata is bizonyította.
Bár központi intézkedések nem történtek, több helyi kezdeményezés is indult a szlovák és később cseh csapatok megállítására. Az egy ilyet épp a kassai huszárezred főhadnagya, Moncskó Károly szervezte; a 17 önkéntes tiszt között találjuk Reviczky Imrét is, akik hamar csatlakoztak Mágerl ezredes egységéhez, aki alig 300 emberrel igyekeztek fenntartani a rendet és megőrizni a területeket. A huszárhagyományokra alapozó kis csoport egy páncélvonat támogatásával november 20-án Budatinig törtek előre, de elportyáztak Csadcáig is. A szintén nem túl népes intervenciós csapatokat tökéletesen összezavarták, amit segített az is, hogy azok a páncélvonattal semmit nem tudtak szembeállítani, de az eseményeket nem tudták befolyásolni. December 3-án a kormány parancsára a Rózsahegynél (Ruzemberok) húzódó demarkációs vonal mögé húzódtak vissza, nem sokkal később pedig Kassa és Bánóc is csehszlovák uralom alá került, a Reviczky kúriába is cseh tisztek kerültek. A fiatal hadnagy Sátoraljaújhelyre került, ahonnan folytatta az ellenállást, amiből, ahogy arra már utaltam, nem hiányzott a merészség sem. Fia, a szintén katonatiszt Ádám erről így írt apjáról szóló könyvében:
"Mindjárt a megszállás első napjaiban - szülei teljes rémületére - a pillanatnyilag Tőketerebes-Nagykapos irányában húzódó demarkációs vonalat egy éjszaka hadnagyi uniformisban, puskával a vállán átlépte, és hazament Bánócra. (...) Apám romantikus, ám őszinte riadalmat keltő hazalátogatását rövidesen ugyanolyan félelmes második vállalkozásnak kellett követnie, de ellenkező irányban, és más volt a főszereplő. (...) február második és március első felében a kitelepülések [értsd: a magyar katonai és közigazgatási szervek kivonása] könnyebb végrehajtása érdekébe hetenként kétszer-háromszor Homonnáig közlekedő vegyesvonat fűtőjeként felderítő, illetve kémszolgálatot vállalt, hogy a Homonna és Nagymihály csomópontokon felmérhető cseh katonai erők létszámából, milyenségéből és mozgásából azok további szándékáról értesüléseket szerezzen. Nagymihályban valaki gyanút fogott, és feljelentést tett, a csehek pedig Bánócon remélték apámat megtalálni, csendőrök jöttek elfogására. Szerencsére kifecsegték, hogy mi mindent tudnak már apámról, mert nagyszüleimnek sejtelme sem volt apám újabb vállalkozásáról. Azzal azonban jogosan számolniuk kellett, hogy apám szintén teljesen gyanútlanul újabb útra készülődik."[2]
Sátoraljaújhely röviddel Trianon után
Reviczky hadnagy, akire ekkor már 10 000 korona vérdíjat tűztek ki, és neve minden vasútállomáson ki volt függesztve (még 15 évvel később is), végül szerencsésen elkerülte a fogságba esést, későbbi felesége ugyanis egy 25 kilométeres éjszakai túrát követően időben értesíteni tudta jövendőbelijét, hogy eszébe ne jusson felszállni a vonatra. Március 21-ét követően belépett a Vörös Hadseregbe; döntését nem kommunista meggyőződése, hanem a haza védelme indokolta, akárcsak Jány Gusztáv, Szombathelyi Ferenc és Lakatos Géza esetében is. Részt vett a sikeres felvidéki hadjáratban, amely Miskolc, Sátoraljaújhely és Eperjes visszaszerzését is eredményezte, majd augusztusban a Tiszánál a románok ellen vetették be, ahol fogságba esett; Aradról decemberben szabadult és tért vissza a határvárossá előlépett Sátoraljaújhelyre. 1920. december 26-án megnősült, és állását sem vesztette el: eleinte a 13. gyalogezredben, igen szegényes körülmények között (itteni szolgálata alatt, 1921 szeptemberében született meg fia), majd "testnevelő és népgondozó tisztként", leventeoktatóként Sárospatakon és környékén.
A leventemozgalom célja dióhéjban összefoglalva a fiatal fiúk hazafias nevelése, és katonai szolgálatra történő felkészítése volt. Mivel a trianoni korlátozások miatt Magyarország eleinte nem sorozhatott, és csak 35 000 fős hadsereget tarthatott, így akarták megoldani, hogy a fiatalok ne maradjanak katonai ismeretek nélkül. A foglalkozásokon így alaki ismeretek mellett lövészetet, térképolvasást, raj és szakasz-harcászatot, rádiózást és hasonlókat tanítottak, később az idősebbek ejtőernyőzni és autót vezetni is megtanulhattak a szervezet keretein belül. A mozgalom emellett a "két legyet egy csapásra" mondás jegyében a hadsereg leszervezése következtében munka nélkül maradt tisztek egy részét is felszívta, akik oktatóként és/vagy testnevelő tanárként tevékenykedtek a rejtés időszakában.
Medgyesegyházi leventék egy csoportja 1928-ban
A második világháború utolsó éveiben sajnos a 16-17 éves leventéket is több alkalommal bevetették a harcokban; egy öreg piliscsabai ismerősöm, Ottó bácsi ejtőernyős-leventeként került a Szent László hadosztályhoz, ahonnan sok borzalmas élménnyel és több repesszel tért haza, de ilyen minőségében vitték Németországba Papp Lacit, a világhírű ökölvívót is 1944-ben. Akadtak olyan parancsnokok, akik egyszerűen megtagadták a kiképzetlen srácok bevetését, Győry Mihály alezredest, a 16. felderítőosztály parancsnokát emiatt hadbíróság elé is állították a nyilasok, de végül felmentették.
Reviczky Imre, amellett, hogy jó oktatónak bizonyult, kiváló kapcsolatot alakított ki leventéivel és azok családjaival, így megismerhette a "kisemberek" mindennapjait, gondjait és örömeit; rendszeres vendég volt lakodalmakon, keresztelőkön. Egy alkalommal egy Sárospatakon dúló tűzvész megfékezésében is segédkeztek, amely során főszereplőnk személyesen mentett ki egy beteg kislányt az egyik égő házból. Komoly változást 1931 hozott, amikor is Reviczkyt, november 1-től (1927-ben megkapott századosi rendfokozatában) hivatalosan is visszavették a honvédséghez, majd a békéscsabai 10. gyalogezredhez vezényelték. Bár a hadsereg fejlesztése folyamatosan zajlott, az igen lassan haladt; komoly nehézséget okozott az anyaghiány. Sokszor kereplő helyettesítette a géppuskát, páncélosok és korszerű tüzérségi eszközök rendszeresítéséről pedig szó sem lehetett, és a létszámot sem tudták teljesen feltölteni.
Békéscsaba főtere az 1930-as években
A család hamar beilleszkedett a nyugodt vidéki helyőrségi életbe, Imre egy évvel később századparancsnok lett. Szigorú, de emberséges hozzáállása itt is kivívta katonái elismerését, és példáját több tiszttársa is igyekezett átvenni. Tudta, hogy megfelelő ellátással, példamutatással és emberi hozzáállással könnyebb kihozni a maximumot a honvédekből; ennek jegyében megreformálta a laktanya konyháját, és a kiképzésben sem a megalázást és sulykolást helyezte előtérbe, ügyelt a szabadságolásokra és a bevonultak családjainak segélyezésére is. Ezek mellett szolgálatvezetőjének segítségével minden évfolyamból többeket írni-olvasni-számolni is tanítottak, valamint "tehetséggondozást" is végzett, az ügyesebbeket távbeszélő/rádiós, számviteli tanfolyamokra, autóvezetői vagy állatápolói képzésekre küldte, hogy az ott megszerzett tudással a civil életben is boldogulhassanak, a leszerelt, de már "bizonyított" katonáinak pedig igyekezett állásokat is szerezni a városban. Bár biztos nem csak ő járt el így, a gyakorlat nem volt általánosnak tekinthető.
A kitűnő minősítésekkel rendelkező csapattisztet 1937-1938-ban törzstiszti tanfolyamra vezényelték, egy évvel később pedig őrnaggyá léptették elő. 1938. november 2-án részt vett a kassai bevonulásban, ahol véletlenszerűen összefutott katonaiskolásként díszelgőnek kivezényelt fiával is. Ezt követően Királyhelmecre (ma: Kráľovský Chlmec), a Bodrogközi Járási Kiegészítő Parancsnokságra vezényelték, amiben szerepet játszott származása és nyelvtudása is. Itt is igyekezett emberségesen intézni a behívandók ügyeit, nem egyszer fékezve a magyar közigazgatás túlkapásait; rövid időn belül elterjedt híre a kisvárosban, így már nem csak katonai ügyekkel keresték meg. Tevékenységében hamarosan partnerre talált Mécs László pap-költőben, aki ekkor királyhelmeci plébános volt. Kárpátalja 1939. március 14-én megindult visszacsatolásában közvetlenül nem vett részt. Alig fél évvel később, feleségével, és Királyhelmec csaknem teljes lakosságával együtt aktívan segítette a német támadást követően tömegével Magyarországra menekülő lengyel civileket és katonákat.
Már biztonságban: menekült lengyel katonák Tápiószelén
1940 szeptemberében Észak-Erdély is visszatért, ugyanakkor a háborús hangulat egyre erősödött; a következő év április elején a Délvidék és a Muraköz, valamint a Muravidék visszatérésére már nem "virágos bevonulás", hanem hadműveletek keretében került sor, 1941. június 28-án, a hat nappal korábbi, máig rejtélyes kassai bombázás hatására Magyarország is belépett a második világháborúba. Július közepétől több ezer hontalan, vagy "tisztázatlan állampolgárságú" zsidót deportáltak Kamenyec-Podolszkba, és adták át őket a németeknek, mielőtt az akciót Schlachta Margit és mások hatására Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter leállíttatta. Reviczky több, a királyhelmeci állomáson várakozó szerelvényt fordíttatott vissza, megmentve ezzel a rajtuk utazó, főleg nyírbátori és környékbeli zsidókat. Fülep Anna így írt erről az 1980-as évek elején:
"Ő nemcsak a háború végén, hanem már 1941-ben is mentett meg embereket a biztos haláltól. Eddig ugyanis nem tudtam, ki volt az a királyhelmeci parancsnok, akinek a parancsára családok sokaságát visszairányították, mert nem engedte Ukrajnába deportálni őket. Mi is köztük voltunk 1941 nyarán, Nyírbátorból internáltak minket (...) Reviczky Imre visszairányított nagyon sokunkat, mert ő tudta, hogy mi várt volna ránk."[3]
Részben "gyámolító tevékenysége" következtében 1941. október 22-én Lévára helyezték át, ahol a 22. gyalogezred egyik zászlóalját vette át. November 1-jén léptették elő alezredessé. Alakulatát februárban mozgósították és április közepén, a későbbi tragikus sorsú 2. hadsereg alárendeltségében megindultak a keleti frontra. A hatodik hadosztály, amelynek Reviczky alezredes 52/III. zászlóalja is részét képezte, a "mögöttes területeken", Dimitrijev és Kurszk térségében lett partizánvadászatra kikülönítve. A honvédek többsége idegenkedett a feladattól, amelyhez óhatatlanul hozzátartozott a civil lakosság vegzálása, falvak felgyújtása is.
A fentebbi "óhatatlanul" megjegyzésemmel nem mentegetni akarom a Magyar Királyi Honvédséget, amelynek soraiban (már csak a nagy számok törvénye alapján is) akadtak kegyetlenek, aberráltak, akiknek nem okozott gondot pár tanya felgyújtása vagy partizánokat segítő civilek agyonlövetése. De hozzá kell tenni, hogy a többség nem ilyen volt. A katona, érthető módon félti életét, az ellenségtől, de a parancsmegtagadás esetén rá váró hadbíróságtól is. Teljességgel érthető a partizán hozzáállása is, aki hazáját védi, és igyekszik a lehető legnagyobb veszteséget okozni az ellenségnek, ahogy azé a civilé is, aki ebben őt segíti. Éppen úgy érthető az is, hogy egyes honvédekben, akik bár nem ártó szándékkal érkeztek a hadszíntérre, "elpattant valami", miután látták bajtársaik, barátaik halálát, és mivel egyenruha alapján nem tudták megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, mindenkit az utóbbi csoportba soroltak, akin nem magyar vagy német egyenruha volt.
És ahogy magyar egyenruhát viselt Grassy József vagy Zöldi Márton (akik ellen az újvidéki vérengzés miatt, példa nélküli módon már a háború alatt eljárás indult), ugyanezt a mundért viselte Vécsey Béla alezredes, aki szovjet civileket bújtatott zászlóaljparancsnokságán, és a doni visszavonulás alatt is megbüntette kerítéslécet tűzifának lopkodó katonáját, vagy dr. Viczián Antal, aki ugyanúgy kezelt beteg helyi gyereket, mint sebesült honvédet, és dr. Somogyi Ottó tartalékos főhadnagy, a 22/II. zászlóalj 6. századának parancsnoka, aki 1942. május 15-én lefegyvereztette a fosztogató, kegyetlenkedő milíciát.
Utóbbi csoporthoz tartozott Reviczky alezredes, akit, miután több alkalommal szót emelt a partizánvadászat ellen, és számos tisztogató akciót szabotált el, a botrány elkerülése miatt június 15-én hazavezényelték. Bár többen figyelmeztették, hogy viselkedésének nem lesz jó vége, karrierjén még nem látszott meg, hogy "pikkelnének" rá. Augusztusban Nyíregyházára vezényelték pótezred-parancsnoknak, és várható volt, hogy ismét a frontra kerül, de végül május 1-jén a nagybányai X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljat vette át.
Az 1939. évi II. törvénycikk alapján hozták létre a fegyveres honvédelemre alkalmatlannak talált személyek számára a munkaszolgálatot, 1942-től a zsidók vagy zsidónak minősítettek csak ilyen módon tehettek eleget honvédelmi kötelezettségüknek, de nagy számban vittek munkaszolgálatra nemzetiségieket és politikailag megbízhatatlanokat is. Eredetileg hadtestenként egy-egy zászlóalj alakult, de a budapesti, miskolci és erdélyi körzetben 2-2, illetve három csapattest létesült.
Munkaszolgálatosok Erdélyben: feltehetőleg Reviczky alezredes emberei
A katonai munkaszolgálatos századokba főleg nemzetiségiek, a kisegítő századokba zsidók, a különleges századokba pedig a politikailag megbízhatatlanok kerültek. A kegyetlen bánásmód, kínzások és életveszélyes feladatok (aknaszedés) következtében nagyon sok munkaszolgálatos (muszos) vesztette életét. A kilengések megfékezésére hozta létre nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter a harctéri és hátországi unkaszolgálatos-alakulatok felügyelője tisztségeket, és szabályozta a bánásmódot is, ám rendelkezéseit sok helyen nem tartották be. A munkaszolgálatosok sora a nyilas hatalomátvétel után még rosszabbra fordult, bár a behívások következtében több tízezren kerülték el a deportálást.
Az alezredes érkezése gyökeres változást hozott a zsidók mellett délszlávokból, románokból és alkalmanként politikailag megbízhatatlanokból álló zászlóalj életében. Visszafogta kegyetlen tisztjeit, családos embereket nem engedett a frontra küldeni, és akit lehetett, mentesített a behívás alól is. A német megszállást követően 3000 behívót küldött a gettóba, ezreket mentve meg így a deportálástól; sokszor a szabályokat is áthágva, parancsnoki ténykedése alatt zsidók ezreit mentette meg a pusztulástól.
"Munkaszolgálatos zászlóalj-parancsnoki minőségében Reviczky csodákat művelt: megbüntette a kegyetlenkedő századparancsnokokat, megkövetelte a szabályok tiszteletét, lehetővé tette, hogy a munkaszolgálatosok meglátogassák a családjukat, orvosi ellátást biztosított a betegeknek és szállást adott a zsidó menekülteknek. Csodálatos módon még Magyarország német megszállása sem veszélyeztette a pozícióját, ami azt mutatja, hogy humanitárius tevékenysége a felsőbb parancsnokai védelme alatt állt."
- írta róla Deák István a História folyóiratban megjelent tanulmányában, hozzátéve, hogy
"Mindeddig feltáratlan történelmi kérdés, hogy a honvéd főparancsnokság hogyan és miért változott 1942 és 1944 között szadisztikusan antiszemita intézményből viszonylag humánussá. Miközben a polgári vezetés csaknem félmillió zsidó nőt, gyermeket és idős embert küldött Auschwitzba, a honvéd hadsereg otthon tartott minden 18 és 48 év közötti zsidó férfit (pontosabban minden 18 és 48 év közötti férfit, akit a törvény zsidóként kezelt), és besorozta őket a munkaszolgálatos századokba, ahol szállást és kellő ellátást kaptak. Jellemző módon 1944. június 7-én a honvédelmi minisztérium titkos utasítást adott ki, hogy minden zsidó munkaszolgálatost hadifogolynak kell tekinteni. Ez a megalázónak tűnő intézkedés többek között azt jelentette, hogy sehova sem mehettek fegyveres õr nélkül, ami a legjobb védelem volt a magyar csendőrök és a német SS ellen. A katonatisztek a vasútállomásokon a fiatalabb zsidó férfiakat leszedték a deportáló vonatokról, amivel legalább az októberi nyilas hatalomátvételig meghosszabbították az életüket." [4]
Reviczky emellett a nagybányai üzemekben és bányákban igyekezett elhelyezni a munkaszolgálatosokat, akik így mindenképp megúszták a frontszolgálatot. 1944. augusztus 23., vagyis Románia átállása után a város román lakóit internálták - közülük is többeket kihozott az alezredes. Emellett igyekezett - Nagy Vilmos korábbi honvédelmi miniszter rendelkezései alapján - a munkaszolgálatosok körülményein is javítani, ha máshogy nem, jobb élelmezéssel, ruházattal és szerszámokkal, és igyekezett megszabadulni a vadabb tisztektől és altisztektől is. Az alezredes odáig is elment, hogy a háborús anyaghiányban és szükségben, Nagybánya vezetésével összhangban templomépítésbe fogjanak, amelyhez ismét csak munkaszolgálatosokat vettek igénybe.
Egy újságcikk az embermentőről
Emellett sofőrje is szabványos honvédegyenruhát hordó munkaszolgálatos volt. Fia rengeteg történetet, visszaemlékezést és levelet gyűjtött össze könyvében, amelyet az őt is ismerő egykori munkaszolgálatosok osztottak meg vele. Ábrahám Ferenc arra is emlékezett, hogy egy ideig a zászlóalj épületében lakhatott egy munkaszolgálatos felesége és kisgyereke is, aki
"a gettózás elől bemenekült a laktanyába. Vitte pár hónapos gyermekét és a legszükségesebb ruhaneműt. Az ügyeletes tiszt - már nem emlékszem, hogy ki volt, de talán az emberségesebbek egyike - szép szóval próbálta meggyőzni, hogy nem maradhat ott, hiszen ez kaszárnya, amikor az egyik körletből Reviczky lépett ki a laktanyaudvarra. Két perc alatt megértette. felfogta a helyzetet, amely most így elgondolva egy család tragédiájának középső felvonása lehetett. határozottan intézkedett, az egyik raktárépületben volt egy üres szoba, vitetett oda egy ágyat és asztalt két székkel. majd elrendelte, hogy rendszeresen élelmezzék az asszonyt és gyermekét. (...) Később megpróbálták letiltani az étkezést, hogy így kényszerítsék távozásra. Akkor Reviczky az aznapi napiparancsban, látszólag minden indok, és főleg az előbbivel való összefüggés nélkül elrendelte a mindenkori pontos élelmezési létszám kimutatását, és hozzáfűzte, nem akar olyasmit hallani, hogy valaki abból a létszámból nem kapta meg a táplálékát."[5]
Közben a front egyre közeledett az országhatárhoz; 1944 augusztus végén a szovjet csapatok átlépték az akkori, szeptember 29-én pedig a mai határt is. Szeptember elejétől zajlott a Székelyföld, majd egész Erdély kiürítése, amelyet csak késleltetni tudott a Torda és Arad térségében kibontakozott magyar-német támadás, valamint a debreceni páncéloscsatába torkolló hadműveletek. Október 15-16-án, a sikertelen kiugrási kísérletet követően a nyilasok vették át a hatalmat, így jóval nehezebbé vált a munkaszolgálatosok mentése, már csak amiatt is, mert az addig lapító nyilas tisztek és hivatalnokok közül sokan már nyíltan kezdtek tevékenykedni. Az alezredes ennek ellenére több századot vezényelt fakitermelésre a város környéki hegyekbe, amelyek nagyon hamar meg tudták adni magukat a közeledő szovjet egységeknek, emellett szerepe volt abban is, hogy Nagybánya hídjai és üzemei nem kerültek robbantásra.
Az alezredes, feleségével együtt október 17-én indult Szatmárnémeti irányába: Nagybánya még aznap szovjet kézre került. Az alezredest nem sokkal később leváltották a zászlóalj éléről, így feleségével együtt folytatta útját nyugat felé. 1945 január elején Kemenstaródfára, majd Öttevénybe került, ahol egy szedett-vedett ezred összekovácsolását bízták rá. Az ország ekkor már menthetetlenül sodródott a pusztulásba: Budapest ostromgyűrűben volt, a szovjetek pedig a Felvidéken, illetve a Dráva vonalán is túl jártak már. A Nemzeti Számonkérő Szék ugyanakkor nem pihent: február 27-én letartóztatták és Sopronkőhidára vitték Reviczkyt, akit hűtlenséggel, Nagybánya kiürítésének elszabotálásával és leventék visszatartásával is vádoltak. Az eljárásra azonban már nem jutott idő, március 29-én szabadult; a szovjetek érkezését hazai területen várta be, majd szolgálatra jelentkezett.
1945. április 25-én ideiglenesen a debreceni 6. kerületparancsnoksághoz osztották be, Mátészalkára (groteszk, hogy az utasítást a kiugrási kísérletben finoman szólva is vitatott szerepet játszó Vörös János vezérezredes írta alá), majd május 8-án megindult igazolási eljárása is. Az alezredes helyi híresség is lett, miután több erdélyi magyar lap is megemlékezett embermentő tevékenységéről; igazoló eljárásával kapcsolatban az Új Élet-ben felhívás jelent meg, amelynek következtében 141 volt munkaszolgálatos tanúskodott egykori parancsnoka mellett. 1946. március 14-én volt katonái egy közjegyzővel hitelesített emlékiratot is küldtek a magyar honvédelmi miniszternek, amelyben méltatták
"demokrata gondolkozását, tettekben megnyilvánult rendelkezéseit, az együttélő magyar és román népek közötti testvéri viszony kiépítését és fokozott ápolását, a pusztulásra ítélt zsidó munkaszolgálatosok sorsának enyhítését, majd sokszáz román és zsidó munkaszolgálatos élete megmentésének körülményeit." [6]
1946-ban, az új honvédség egyenruhájában
Az alezredest később több erdélyi körútra is meghívták, később pedig magas tisztséget kapott a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületében. Az kiépülő új rendszer azonban nem nézte jó szemmel az ezredest; az első áskálódások már 1946 tavaszán megindultak, de ezeket még sikerült elhárítani, elsősorban a volt muszosok segítségével. 1947 nyarán ezredessé léptették elő, bár az eljárást igyekeztek a legnagyobb titokban tartani. Két évvel később, 1949 decemberében, fiával egyszerre nyugdíjazták (1950. február 1-jei hatállyal); ekkor az egész család Budapestre költözött, ahol különféle munkákból és harisnyakötésből tartották el magukat. 1952 tavaszán nyugdíját is megvonták, hiába volt ekkor már 75%-os rokkant. Bár súlyos szív és érrendszeri panaszai voltak, azonnal munkába állt: volt földmérő, anyagnyilvántartó a Láng Gépgyárban és a "Különleges Műanyaggyártó KTSZ"-ben is. 1953. szeptember 28-án került a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalathoz (TÜKER); több fővárosi szenespincében dolgozott 1956. november 5-ig, kihordóként és üzletvezetőként egy személyben.
Munkaszolgálatosai azonban még egyszer kisegítették: 1956-ban magyarországi és romániai, de még dél-amerikai magyar lapokban több cikk is megjelent, amelyek méltatlan állásáról írtak, aminek hatására októberben 1400 forint nyugdíjat ítéltek meg neki. A forradalom alatt nem vett részt semmilyen megmozdulásban. 1957. február 17-én hunyt el, temetésén katolikus papok és Fischer főrabbi búcsúztatta. A Jad Vasem Intézet 1965-ben posztumusz Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el érdemeit, emlékére fát is ültettek. Izraelben Cfáton és Tel Aviv-ban is utca viseli nevét. Budapesten, Mandula utcai házuk 1981-ben emléktáblát kapott.
[1] Reviczky 42. o.
[2] Reviczky 116-117. o.
[3] Reviczky 359. o.
[4] Deák 16. o.
[5] Reviczky 454. o.
[6] Reviczky 706. o.
Felhasznált irodalom:
Deák István: Tisztesség és becsület a II. világháborúban Eredeti megjelenés: História, 2010/8 12-18. o.
Reviczky Ádám: Vesztes háborúk - megnyert csaták, Magvető, Budapest, 1985.
Sipos Péter - Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban, Lexikon, A-Zs, Petit Real, Budapest, 1996.
