Több Hollywood-i film alapját is képezik az olyan történetek, amelyekben a harctéren lévő katona levelezés során ismerkedik meg szíve hölgyével, akivel aztán hazatérése után boldogan lovagol el a naplementébe. De hasonló történethez - bár a szerelmi szál itt elmaradt - nem kell ennyire messzire mennünk. Mai rövidposztunkban egy honvéd és egy sümegi lány levelezéséről lesz szó, amelyet jelentős késéssel, 1948-ban követte a személyes találkozás.

Híradók gyakorlaton, még a frontra indulás előtt. A képen a 35/II. zászlóalj távbeszélő szakaszának katonái (Szimedli József felvétele)

A celldömölki Kazári József a III. hadtest híradózászlóaljának katonájaként 1942 tavaszán került a keleti frontra, ahol közel egy évet töltött. Az idő múlásával a súlyos harcokon átesett és a felváltásban egyre jobban reménykedő katonák fizikai és lelkiállapota egyre rosszabbra fordult. Az otthoniakkal egyéb lehetőség híján levelezés útján tartották a kapcsolatot - szeptember végétől az 1943 januári áttörésig viszonylag rendben működött a postai szolgáltatás - ami sokszor az egyetlen reménysugarat is jelentette.

Bár sokan írták, hogy a hátország magára hagyta a hadsereget, ez nem volt teljesen igaz. A Vöröskereszt mellett több civil szervezet rendezett téliruha-gyűjtési akciókat és sokszor városok is küldtek ki cigarettát, italokat és édességet a katonáknak, a rádióban pedig kívánságműsort is sugároztak, ahol lehetett zenét küldeni a katonáknak.

A jótékonykodásban ugyanúgy résztvett a magyar színházi és filmes világ elitje; hölgyek esetében ez kötést, varrást és gyűjtést jelentetett. Bal oldalon: Honthy Hanna pulóvert köt. Középen: Muráti Lili számolja a szemeket. Jobb oldalon: Lázár Mária motringol. Mozi Újság 1943. 43. sz. 

Több tiszt hirdetést is adott fel újságokban, hogy ifjú hölgyek leveleit várja. Egy visszaemlékezésben olvasható, hogy egy fiatal zászlóst, aki nem nagyon levelezett, tiszttársai azzal vicceltek meg, hogy a nevében adtak fel "front-társkeresős" hirdetést, ami olyan jól sikerült, hogy hamarosan már alig fértek a fedezékben a sok szép levéltől. Ennek mintegy inverze volt, amikor fiatal lányok küldhettek levelet "random" honvédeknek; a lapok különböző alakulatokhoz kerültek, ahol vagy kisorsolták, vagy elosztották a leveleket. Kazári József azok között volt, akik csak később, 1942 november környékén kaptak ilyet. Karády Katalin óta tudjuk, hogy "Muszkaföldön lassan jár a posta", bár a kézbesítőket ezúttal egy rossz szó sem érheti.

"Aztán volt még egy érdekes, novemberben voltam itthon szabadságon, aztán amikor visszamentem, az íróasztalomra volt egy levél téve azzal, hogy a honvédnak, aki még nem kapott levelet. Hát nézem, Sümegről írtak kis diáklányok. Írtam nekik vissza, hogy így-úgy, aztán küldtek szentképet is, az átivódott az imakönyvembe is. Ez volt ’42-ben, ezek a levélváltások, aztán megszűnt minden."

Visszavonuló honvédek 1943 telén

1943. január 12-én megindult a szovjet támadás, megkezdődött a hetekig tartó borzalmas harc és visszavonulás, amelyből a III. hadtest csapatai utolsóként váltak ki február közepén. Kazári József viszonylag hamar hazakerült - nem mindennapi története egy másik bejegyzés tárgyát is képezhetné - és meg is feledkezett a levélről. 1944 tavaszán ismét behívták, az 1. hadsereg kötelékében megjárta a Kolomea környéki harcokat, majd a budapesti ostromgyűrűt épp csak elkerülve a Szigetközön keresztül jutott német területre. Amerikai fogságba esett, ahonnan hamar elengedték, ám a szovjetek elfogták, és Romániáig hurcolták, ám ott végül az egész csoportot elengedték. 1945 nyarán került haza, ezt követően a vasútnál helyezkedett el, a vonalak villamosításán dolgozott.

"Aztán ’48-ban mentek Cellből Sümegre búcsúba, mondtam a barátomnak, hogy el kellene mennünk, anyám is nem hagyott nyugton, hogy ha már hazaértél, adj hálát a Szűzanyának. Hát elmentünk a Somogyi Pista barátommal Sümegre. Vasárnap reggelre, hat év után megálmodtam, hogy Ányos Erzsébet, Sümeg, Alsó-Tokaj utca 2. Kint a járdán volt 6 leány, kis 13-14 éveseknek néztek ki, kérdezte a Pisti barátom, hogy nem ismerik-e Ányosékat. Mondták, hogy most mentek el. Ott laknak-e még? Igen. Hát, menjünk el. Odaértünk, a mama süti a konyhában a kirántott húst, a papa egyedül üldögélt a szobában, iddogált. Behívtak bennünk, egyszer csak jöttek haza a lányok, hát kérem, a kis 12-13 éves lányokból 17-18 éves szép nagylányok lettek, mind a kettőnek már volt udvarlója is. Még párszor voltunk náluk, amikor építettük a vonalat le Sümegtől Tapolcáig, ha volt időnk, mindig bementünk hozzájuk, de hát már ott is meghalt mindenki. Hogy ilyen véletlenek vannak, hogy az ember írt ’42-ben kifelé, és aztán beugrik a neve, hogy ez hogy-mint volt, azt nem tudom."

Bár a filmekben kötelező love story itt elmaradt, megható lehetett a hat év utáni első találkozó, bár a háziak első alkalommal minden bizonnyal nézhettek, hogy ki ez a két vadidegen fiatalember. A kapcsolat ezt követően ismét megszakadt, de beszélgetésünk során Józsi bácsi láthatóan örömmel és meghatottsággal idézte fel ezt a kis epizódot.

Forrás

Beszélgetés Kazári Józseffel. Készítette György Sándor és Baucsek Rajmund, 2013. május 30. Celldömölk.