Domján Dániel Ferenc

„A magyar külpolitika a mohácsi vész óta soha nem állott olyan nehéz problémák előtt, mint éppen napjainkban.”

(Kánya Kálmán külügyminiszter, az 1934. augusztus 10–12. között megtartott kormánygyűlésen)

Az idén 130 éve született vitéz jákfai Gömbös Gyula egész életművének megítélése – mint oly sok kortársáé – a mai napig kettős. Bár az előző rendszerben „Hitlerék szálláscsinálójaként”, vagy épp a „fasiszta terror magyarországi meghonosítójaként” szerepelt, a rendszerváltás óta személye objektívebb vizsgálatok alá került, de sajnos politikájának, miniszterelnökségének, sőt, magának a személyének a megítélése a mai napig magán viseli a marxista történetírás ferdített, vagy egyenesen hazug megállapításait. 1932-ben, a gazdasági világválság hatásait nyögő, a trianoni tragédia emlékét elevenen hordozó Magyar Királyság miniszterelnöke lett, a belpolitikai nehézségek mellett egy átformálódó Európában kellett utat találni a magyar érdekek érvényesítéséhez. A következőkben Gömbös rendkívül gazdag életművéből csupán egy kis szeletet, miniszterelnökségének külpolitikáját mutatjuk be.

Horthy Miklós kormányzó 1932. szeptember 29-én nevezte ki Gömbös Gyulát miniszterelnökké, aki október 1-jén lépett hivatalba. Miniszterelnöksége kezdetén elgondolt külpolitikai céljairól kétféleképpen tájékozódhatunk. Egyrészt, Gömbös külpolitikai elképzeléseire a hivatalba lépését követő beszédeiben kitért. Gulyás László történész, könyvében[1] megvizsgálta Gömbös miniszterelnökként mondott első 12 beszédét, és ezekből kiemelte a vonatkozó részeket. Másrészt megvizsgálhatjuk a Nemzeti Munkatervet.

Nyári Gábor

Ha feltesszük a kérdést, hogy "mikor ért véget a Horthy-korszak?", általában kétféle választ kapunk: 1944. március 19-ét, vagy Horthy október 15-i sikertelen kiugrási kísérletét és a nyilas puccsot a következő napon. Arról azonban ritkán esik szó, hogy az úgynevezett "45-ös" emigráció, amelynek tagjai döntően a Horthy-korszak (és nem a nyilasok!) politikai rendszerét támogatták, hogyan próbálták meg idegen földön továbbvinni eszméiket, felfogásukat a magyar államról. 1947. augusztus 20-án, a legnagyobb nyomor ellenére, a bajorországi Altöttingben 10.000 magyar gyűlt össze, hogy méltóképpen megtartsák Szent István ünnepét, emellett pedig egykori parlamenti képviselők "országgyűlést" tartottak, amelyen a jogfolytonosságról határoztak, valamint állam- és kormányfőt is választottak.

„Az országgyűlés tagjai nem akartak egyebet, mint megőrizni a független magyar állameszmét, a magyar alkotmányosság, a magyar szuverenitás elvét, gondolatát és erkölcsi tartalmát, hogy mindezt egy jobb jövőre átmentse, annak töretlen folytonosságát fenntartsa és az abban rejlő erőit tisztán adhassa át a magyar népnek, minden fenntartás és haladék nélkül, mihelyt szabad országban, szabad népként veheti át tőle.”

(Az altöttingi országgyűlés résztvevőinek nyilatkozata)[1]

Az altöttingi zarándoklat albumának címlapja.

A második világháború végén hozzávetőlegesen egymillió magyar állampolgár – katonák, leventék, kitelepítettek, menekültek, koncentrációs táborokból szabadulók – tartózkodott az ország határain kívül, döntően a széteső Harmadik Birodalom, azon belül is Ausztria és Bajorország területén. Bár a többségük rövid időn belül hazatért Magyarországra, körülbelül 250.000 személy – nem számítva azokat a zsidó származású állampolgárokat, akik Palesztinába vándoroltak – az emigrációt választotta. Voltak köztük olyanok, akik egy jobb élet reményében vállalták a menekültélet kezdeti viszontagságait, a többség azonban nem mert vagy nem akart visszatérni a szovjetek által megszállás alatt tartott Magyarországra.[2]

Nyári Gábor

Az olajban gazdag és stratégiailag kiemelkedően fontos egykori Moszuli vilajet területéért 1924–1925 folyamán a brit védnökség alatti Irak és az újjáalakuló Törökország folytatott diplomáciai és fegyveres harcot. A Népszövetség megkapta a lehetőséget, hogy döntsön az etnikailag is vallásilag sokszínű területről, és kiküldött egy Teleki Pált is tagjai között tudó vizsgálóbizottságot. A Moszul Bizottság azonban hiába hívta fel hangsúlyosan a figyelmet a kisebbségi jogok biztosításának fontosságára és ezek hiányának lehetséges következményeire, süket fülekre talált. Napjainkban ez az a terület, amelyet az Iszlám Állam egyik legfontosabb központjának tart, és egyike azon térségeknek, ahol a legkeményebb harcok és vérengzések folynak...

„Törökországgal új béketárgyalásokat kezdtek. Sajátságos asztaltársaság alakult itt ki. Egyik oldalon ült a győztes Anglia, a vesztes Görög és a győztes és vesztes Franciaország; a másik oldalon ült Törökország, amelyet legyőztek, de győztes is volt.”
(Teleki Pál)[1]

„Európa beteg embere”, a hanyatló Oszmán Birodalom az első világháborút a vesztesek oldalán fejezte be. Ez a vereség nyitotta meg a lehetőséget több más ország előtt, hogy kihasítsanak maguknak egy-egy területet a török államból. Nagy-Britannia, Franciaország, Görögország és Olaszország – háttérben az Egyesült Államok támogatásával és önállósulni kívánó népcsoportok törekvéseivel – diplomáciai és katonai eszközöket is bevetve kívánták elérni céljukat. Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjából a 12. foglalkozott az Oszmán Birodalommal, amelyben kimondta, hogy minden török uralom alatt élő nemzetiségnek biztosítani kell az önálló fejlődés zavartalan lehetőségét. Azonban az olajban gazdag közel-keleti régióban, így a főként kurdok lakta Moszuli vilajetben is, elsősorban a gazdaságilag leginkább érdekelt Nagy-Britannia akarata érvényesült.

A Moszul Bizottság tagjai (az ülő sorban jobbról a negyedik Teleki)

1929 januárjában első alkalommal rendeztek szépségversenyt Magyarországon, amelynek győztese a történelemben először megnyerte a Miss Europe címet is. Az első Miss Hungária versenyre 218 leány jelent meg a festőkből, írókból, közéleti férfiakból és egy nőből (Márkus Emília) álló zsűri előtt. Szőkék, feketék, barnák, vörösek, sápadtak és piros arcúak, alacsonyak és magasak, ártatlan kékszeműek és izzó feketék, büszke sasorrúak és édes piszék. Végül hosszas tanácskozás után Simon Böskének, egy keszthelyi orvos sötétszőke, tizenkilenc éves leányának nyújtották át a pálmát. Posztunkban a szépségversenyen készült készült felvételekből és Simon Böske portfóliójából válogattunk.

"Simon Böskének hívnak. Az édesapám Keszthelyen orvos.Jaj, dehogy akart elengedni. Nem is hiszi, hogy mennyi harcomba került az, hogy feljöhettem Pestre."

Miss Hungária 1929

Illik Péter

Milyen válaszai vannak jelenleg a hazai történettudománynak és a történeti közgondolkodásnak, Rákosi Mátyásnak 1926-ban az ellene zajló per védőbeszédében felhozott hat megállapítására? Ezeket ő pereknek nevezi, és lényegében az akkori magyar történeti-társadalmi gondolkodás hat töréspontját érti alatta. Ezek a „perek” mai napig nem zárultak le, illetve Rákosi teljesen következetes és összefüggő koordináta-rendszerben szemlélte a magyar múltban gyökeredző problémákat, olyannyira, hogy – mint látható lesz – annak elemei mai napig jelen vannak, illetve valamilyen módon meghatározzák a hazai történeti gondolkodást.[1]

Rákosi Mátyás 1940-ben

„Rákosi: A dolgozó magyar nép életbevágó nagy peréhez képest semmitmondó kicsiség az az igen kicsike kis per, amelyet most a bíróság ellenünk, kommunisták, mint felforgatók ellen lefolytat. Más, sorsdöntő, életbevágó, nagy pere van Magyarország szenvedő és dolgozó népének, a magyar uralkodó osztályok és a világ imperialista rablói ellen. Az első per Dózsa György óta folyik. Ez a per a dolgozó, elnyomorodó, a magyarságért ezerszer és ezerszer vérzett szegényparasztságnak pere a dologtalan, magát minden teher alól kivonó, félévezred óta a Habsburgokkal cimboráló nagybirtokosok ellen. […]”[2] Ez az a törésvonal, amely nem paraszt-burzsoá, hanem – mutatis mutandis – a társadalmi elit és munkavállaló tengelyen mai napig jelen van. A magyar mélyszegénység és az erős középosztály hiánya, illetve annak politikára, gazdaságra, mentalitásra gyakorolt hatásai kimeríthetetlen téma, tekintve, hogy az elmúlt száz évre vonatkozóan napjainkig végtelen mennyiségű statisztika, elemzés és szakirodalom foglalkozik vele. A Dózsa vezette parasztháború pedig mai napig fontos kutatási területe a hazai main stream történetírásnak, folyamatos értékelése és átértékelése zajlik:[3] Ugyanakkor a Dózsa-féle felkelés szimbólumértéke (mint a szegénység harca a felelőtlen  társadalmi elit ellen) napjainkra jelentősen kisebb, mint 1989 előtt volt. 

Császár Ildikó

A trianoni békeszerződés aláírása után Magyarország szűk mozgástérrel rendelkezett a külpolitikában. A Bethlen-kormány próbált tárgyalni a határmódosításokról mind a nagyhatalmakkal és mind a szomszédos országokkal, ezek a törekvések azonban Sopron és környékének kivételével kevés sikerrel jártak. Mindezek után a magyar állam számára egy lehetőség maradt, mégpedig, hogy beilleszkedjen a versailles-i rendszerbe. Ennek következtében 1922-ben Magyarország felvételt nyert a Népszövetségbe és 1924-ben kölcsönt is kapott a szervezettől az ország gazdaságának stabilizálásának céljából. A Bethlen-kormány viszont a beilleszkedés éveiben sem tett le a határok revíziójáról, azonban sem az ország belpolitikai és gazdasági helyzete, sem a nemzetközi légkör nem volt alkalmas ennek kivitelezésére.

 "Diplomáciai lépések Bécsben" (Pesti Hírlap, 1933. február 22. 12. o. Arcanum Digitális Tudománytár)

Miután 1926 és 1927 folyamán megszűnt a Népszövetség pénzügyi és katonai ellenőrzése Magyarország felett, a magyar állam az aktív külpolitika útjára léphetett. Ennek egyik eredményeként 1927. április 5-én magyar-olasz barátsági, békéltető eljárási és választott bírósági szerződést írtak alá Rómában. Ennek keretén belül született egy titkos egyezmény is, amelynek értelmében Benito Mussolini ígéretet tett arra, hogy az Olaszország területén lévő I. világháborús osztrák-magyar fegyvereket titokban visszaszállíttatja Magyarországra. A két ország közötti fegyverszállításokat titokban kellett tartani, mivel a trianoni békeszerződés 118. cikkelye kimondta, hogy „Mindennemű fegyvernek, lőszernek és hadianyagnak behozatala Magyarországba kifejezetten tilos. Hasonlóképpen tilos bárminő fegyvernek, lőszernek és hadianyagnak külföld részére való gyártása és kivitele.” A 119. cikkely tovább folytatta a korlátozások felsorolását: „Hasonlóképpen tilos páncéljárműveket, tankokat vagy hadicélokra felhasználható más hasonló gépeket Magyarországon gyártani vagy Magyarországba behozni.”

Illik Péter

Teleki Pál halálának rejtélyes körülményei alkalmasak lennének arra, hogy a források és a szakértői álláspontok bevonásával a diákok egymás között vitát kezdeményezve kialakíthassák saját álláspontjukat. Azonban igen nehéz úgy középiskolai szinten vitát kezdeményezni, hogy valódi párbeszéd a kutatók között sincs, illetve középiskolai szinten még igény sem jelentkezik a vitára, tekintettel arra, hogy a középiskolai tankönyvekbe kizárólag a kanonizált álláspont, Teleki öngyilkossága került be.

Öngyilkosság és gyilkosság párti szekértáborok vannak, amelyek évtizedek óta ugyanazokat a – vélt vagy valós – érveket hangoztatják, figyelmen kívül hagyva azokat a tényeket és elméleteket, amelyek nem férnek bele nézeteikbe. Teleki halála így egyfajta „igazság-játszma” lett a két oldal között. A tudomány mellett a közoktatást is veszteség éri ezzel, mivel Teleki halálának tanítása nem pusztán a miniszterelnök haláláról szól, hanem lehetőséget nyújtana a vitakészség, pro és contra érvelés fejlesztésére, illetve az orvosi, grafológiai, politikatörténeti etc. szempontok vizsgálatán keresztül az egész Horthy-korszakba betekintést engedne.