A hiányzó szemreflex

Egy nem mindennapi megmenekülés (családi)története

György Sándor

Hétköznapi csodák, vagy ha úgy tetszik szerencsés véletlenek békeidőben is bőven akadnak, de háborúk alatt valahogy megnövekszik a számuk - vagy csak jobban odafigyelnek az ilyenekre az emberek. Volt katonatiszt, aki "megérezte", hogy a parancsba kapott menetirány rossz, és megfordította szakaszát, elkerülve így az összecsapást/fogságbaesést, és akadt olyan honvéd, aki amiatt élte túl a fejlövést, mert kis híján megfagyott. De a csodák a hátországot sem kerülték el; az egyik ilyen filmbe illő történet pont a családomban esett meg.

debrecen_tersege_1944_szeptember_21-en_b-17_flying_fortress_bombazogepek_fortepan_15901.jpg

B-17-es Repülő Erődök Debrecen térsége felett 1944. szeptember 21-én.

Előrebocsátom, hogy az eset történeti kutatásába még csak alig kezdtem bele ennek megfelelően kéretik nem szakmai publikációnak, hanem egy klasszikus háborús történetnek felfogni az egészet. Sajnos a főszereplőkkel nem, vagy csak gyerekként - és persze egészen más témákról - beszélhettem, ugyanakkor nincs okom megkérdőjelezni a történet igazságtartalmát akkor sem, ha egyes részletek homályosak lehetnek.

Anyai nagyapámék négyen voltak testvérek, három fiú, és egy lány; István, György, Barna és Rózsa, mind az első világháború alatt vagy a húszas évek elején születtek. A család Nyírbátorban élt, nem a legjobb, de nem is a legrosszabb anyagi körülmények között; dédapám az első világháborúban szerzett sebesülései/betegségei következtében elég hamar elhunyt, dédanyám pedig egy keresetből tartotta fent a családot. Mai történetünk főszereplője, István (mi csak Pityi bácsiként emlegettük) még kisgyerekként egy balesetben elvesztette jobb szemét, amit egy olyan jól sikerült üvegszemmel pótoltak, hogy első ránézésre nem is lehetett rájönni, hogy nem valódi. Ennek következtében ugyan katonának nem vitték el, de (bánya)villamossági szakemberként, a második világháború idején hadiüzemi munkásnak számított, és 1944 nyarán ilyen minőségben nevezték ki valamelyik debreceni klinika villanytelepének vezetőjének.

Ekkorra Németország és szövetségesei minden fronton visszavonulóban voltak; a Vörös Hadsereg rohamosan közelített a magyar határhoz is, az országot pedig 1944 tavaszától rendre amerikai és angol bombázások is sújtották. A nehézbombázók értelemszerűen az ipari-közlekedési csomópontokat vették célba, így a támadásokból Budapest mellett kijutott többek között Miskolcnak, Szolnoknak, Szombathelynek, Győrnek, Almásfüzítőnek, Nagyváradnak és Debrecennek is.

Debrecent 1944. június 2-án érte az első amerikai bombázás - ekkor mintegy 100 bomba hullott a városra - amelynek 1200 fő, többségében civilek estek áldozatul. A sebesültek száma mintegy 700 fő volt. Az áldozatok magas száma egyrészt a reggeli csúcsidőszaknak volt köszönhető, másrészt az erős szél miatt az állomásra szánt bombaszőnyeg nagy része a környező lakónegyedeket érte. Bár akkoriban elég komolyan vették a lakosság légoltalmi felkészítését, a legtöbben egyszerűen nem hitték el, hogy városuk is célpont lehet, így a szirénák megszólalásakor nem, vagy csak késve kezdtek el óvóhelyet keresni. 

deb_bomb12.jpg

Az Ispotály-templom megrongálódott tornya az első bombázás után

"A bombázás a pályaudvart és a Vagongyárat érte leginkább, az Erzsébet utcai munkásnegyedet szinte a földdel tette egyenlővé. Elpusztult a Deák Ferenc és a Hunyadi utca köze, ahol most a Petőfi-téri nagy park található. Építettek ott egy biztonságosnak hitt óvóhelyet, de az egy 500 fontos, lánccal összekötött bomba hatására beomlott. Nagyon sokan nem is mentek óvóhelyre, mert egyszerűen nem hitték, hogy Debrecent bombázni lehet. Az impozáns Törvényszék udvarára és a börtönre is esett bomba, de az alagsorban lévő raboknak nem esett bajuk. A Szent Anna és a Ferencz József út sarkáról minden épület eltűnt."

 - írja ezzel kapcsolatban Szendiné dr. Orvos Erzsébet egyik tanulmányában. A várost - ahogy a legtöbb nagyvárost - nem védte komolyabb erő, a Magyar Királyi Légierő (és a németek) nem rendelkeztek kellő számú vadászgéppel és légvédelmi lövegből is csak annyi volt, ami a fővárost és az ipari központokat úgy-ahogy biztosíthatta. Ezt a bombázást még több hasonló követte; szeptember 1-jén ismét a Nagyállomás volt a fő célpont: az amerikai bombázók a délelőtt folyamán két hullámban is támadtak, és részben a rossz navigáció, részben pedig a bombavetés korabeli színvonala miatt, ismét rengeteg bomba hullott civil célpontokra. A kísérővadászok alacsonytámadást is végrehajtottak a vasúti berendezések ellen, a civil áldozatok száma kb. 112 fő volt, egyes források viszont arról számolnak be, hogy a bombázás során mintegy 600 német katona is életét vesztette, mert vonatuk éppen rossz időben volt rossz helyen.

40748_debrecen_bombazasa.jpg

A Nagyállomás romokban. Nem véletlenül néz ki máshogy ma a pályaudvar

Az állomás elleni utolsó bombázásra szeptember 21-én került sor (ez 22 áldozatot követelt), a pusztítást viszont a németek fejezték be, akik a város kiürítésekor az épen (viszonylag épen) maradt berendezéseket felrobbantották. Az amerikai csapások között szeptember 15-én, 17-én 20-án a szovjet légierő bombázta a várost, jóval kisebb hatásfokkal; ezen támadások során mintegy 150 fő vesztette életét. A bombázások során a

"Tiszántúl központjában elpusztult vagy súlyosan megrongálódott a lakóépületek 50,1%-a, az ipari létesítmények 59,2%-a, a mezőgazdasági célokat szolgáló épületek 13,9%-a, az üzleti helyiségek 51,5%-a, a raktárépületek 100%-a, a kultúrát és közoktatást szolgáló épületek 59,7%-a, illetve 62,4%-a. Megrongálódott a vízvezeték- és villanyhálózat 60%-ban, a gázhálózat 40%-ban. 29 utca csatornahálózata szenvedett kárt, az útburkolata 7800 m2 a járdaburkolat 2400 m2 felületen károsodott. Összesen 9896 lakó- és egyéb épület rongálódott meg, a városi összvagyon mintegy harmada. Az 1944. november 2-án szovjet katonai parancsra végrehajtott gyors katonai népszámlálás a meghódított városban 48 067 lelket írt össze a hadba lépés előtt 119 608 fős megyeszékhelyen."

 - írta Simon Bálint OKTV-dolgozatában. Hogy a lentebb ismertetésre kerülő történet melyik bombázás idején eshetett meg azt csak találgatni tudjuk. Miután dédanyámék a front közeledése miatt menekültek Budapestre, a júniusi időpontot kizárhatjuk; bár a szovjet támadások is okoztak veszteséget, az ő 20-25 kilós gyújtóbombáik jóval kisebb pusztítást végeztek, emiatt is valószínűbb a szeptember 1-jei vagy 21-i időpont. Mivel az utóbbi bombázás viszonylag csekély károkkal járt, valószínűbb a szeptember elsejei dátum, bár a kutatás jelen (kezdeti) állása szerint biztosra nem mehetünk.

Ahogy arra már utaltam, a család helyzetében is komoly változások történtek: dédanyám és Rózsa nyár végén felmenekültek Budapestre, Gyurka bácsi és nagyapám pedig tartalékos tisztként, illetve tisztjelöltként frontszolgálatot teljesítettek. Dédanyám miattuk nagyon aggódott, az azonban megnyugvással töltötte el, hogy legidősebb fia (viszonylagos) biztonságban van...nagyobbat nem is tévedhetett volna.

legi.jpg

Füstfelhő a Nagyállomás fölött (helyén). Amerikai felderítőgépről készült kép (FORTEPAN)

Egy nap ugyanis levelet hozott a postás, amelyben tudatták hozzátartozóival, hogy István a Debrecent ért szeptemberi bombatámadás során életét vesztette. Dédanyámék alig kezdtek gyászolni, amikor pár napos szabadságra hazatért Gyurka bácsi. Persze megdöbbent a szomorkodó, gyászruhás rokonokon...

"- Kit gyászoltok, ki halt meg?

- Pityi.

- De hát az lehetetlen pár órája beszéltem vele!"

El lehet képzelni dédanyámék elképedését, bár eleinte jó eséllyel némi kételkedés is vegyült örömükbe. De mi is történt valójában?

image_gallery.jpg

A Sweet Pea egy ilyen találat után repült haza olaszországi bázisára, fedélzetén két halottal és több sérülttel. Csodák a levegőben is történtek

A bombázás során a klinika valóban súlyos károkat szenvedett, Pityi bácsi pedig olyan légnyomást (és/vagy sokkot) kapott, hogy bár mindent észlelt maga körül, sem mozdulni, sem beszélni nem tudott, a mentést végzők így berakták a támadás áldozatai közé. És ekkor lépett közbe a sors egy katonaorvos személyében. A százados ugyanis régről ismerte Pityi bácsit, tudott arról is hogy üvegszeme van, és amikor meglátta a nevét a listán, ösztönösen rákérdezett, hogy

"- Néztek nála szemreflexet?

- Hogyne.

- És melyik szemén?

- Az nem mindegy?"

Hát ez esetben nem volt az... De innentől szerencsésebben alakultak a dolgok, Pityi bácsit gyorsan átvitték egy kórterembe, és pár nap alatt rendbejött annyira, hogy mindezt elmesélhesse öccsének, aki ezt követően utazott tovább Budapestre. A háborút a család épségben átvészelte, bár a két katona-fiú a későbbiekben szerzett pár feketepontot azzal hogy pont amerikai fogságba sikerült kerülnie, de ez már egy másik történet...

A történetet Pityi bácsi keresztlánya, Gajdos Zsuzsanna osztotta meg velem.

____________________________________________________________________________________

Amennyiben Önnek is van háborús családi története (s szívesen megosztaná a nagyérdeművel) kérjük küldje el nekünk a horthykorszak@gmail.com címre. A legjobbnak ígérkező történeteket, szakmai kiegészítéssel, poszt formájában megosztjuk!

 

Felhasznált irodalom:

Horváth Attila: Légitámadás a debreceni Nagyállomás ellen 1944. szeptember elsején

Simon Bálint: Simon Bálint: A föltámadás szomorúsága Debrecen pusztulása a második világháborúban és a háború utáni újjáépítés

Szendiné dr. Orvos Erzsébet: Debrecen első bombázása - 1944. június 2.