Magyar megszállók Ukrajnában (1941-1944) avagy Ungváry Kriszián legújabb munkájának recenziója

Babucs Zoltán

Az alább olvasható írás hosszabb-rövidebb formában már megjelent nyomtatásban, ill. felkerült a világhálóra is. Közölte a Magyar Idők konzervatív közéleti napilap, a Magyar Demokrata konzervatív hetilap, elektronikus verzióját pedig átvette az erdélyi itthon.ma oldal is. Babucs Zoltán hadtörténész írásának átdolgozott, "blogosított" változata mostantól itt is olvasható!

2015 karácsonyán látott napvilágot Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény – elbeszélés – utóélet című kötete (Osiris Kiadó, Budapest. 2015.), amely olyan hatást váltott ki a történészek és az olvasóközönség körében, mintha darázsfészekbe nyúlt volna, hiszen azóta mind a bal, mind a jobb oldalról érik támadások.

f1.jpg

Magyar tisztek ukrán gyermekekkel

A vita első hullámát egyébként nem ez a munka keltette, hanem a Krausz Tamás – Varga Éva Mária szerzőpáros által sajtó alá rendezett Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1914-1947 című, a Szovjetunióban elítélt magyar tábornokok és törzstisztek peranyagából sajátos módon szelektált – alátámasztván a churchilli mondást, miszerint a történelmet a győztesek írják –, forráskritika nélküli dokumentumkötet (L’Harmattan, Budapest. 2013.) volt az első, amely az ukrajnai magyar megszállás témakörében borzolta fel a szakmai kedélyeket.

A tárgyban leginkább érintett intézmény, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum erejéből csupán egy szakmai vitára és pár –  széles körben nem ismert – bíráló tanulmányra futotta (Szabó Péter: A magyar királyi honvédség és a tudatos népirtás vádja. In: Történelmi Szemle, 2013/2. szám; Számvéber Norbert: Egy forráskiadvány margójára /A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Szerk.: Krausz Tamás és Varga Éva Mária/. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2013/2. szám), pedig társadalmi igény mutatkozott arra vonatkozóan, hogy tanulmánykötetben cáfolja azt, hogy az Ukrajnában megszálló magyar királyi honvéd alakulatok kollektív háborús bűnösséggel vádolhatóak. Az  intézmény helyett a témával hosszabb ideje foglakozó Ungváry Krisztián azonban ezt megtette, s ezzel újból „felkavarta az állóvizet”.

f2.jpg

Dorongút építése Kijev környékén

Kétségtelen, hogy szerző munkájához szinte valamennyi elérhető forrást igyekezett felhasználni, megemlítvén, hogy az orosz levéltári anyagok – így a szovjetek által zsákmányolt magyar irategyüttesek is – csak a kiváltságosok számára kutathatók, s azok még számos érdekességet tartogatnak számunkra. Alaposan körbejárta a német megszállás és a partizánháború témakörét, jól szemléltetve azok sajátosságait, bizonyítván, hogy a megszállás sem volt fekete-fehér, hanem számos árnyalata létezett. A szerző elismerte, hogy a háború utáni források többsége – így a szovjet őrizetben, vagy az ÁVH kihallgatásai során felvett jegyzőkönyvek – kritikára szorul, de ennek ellenére bőségesen idézett azokból, így az egyszerű olvasó azt a téves következtetést vonhatja le, hogy a magyar csapatok vérengzések és bűncselekmények sorát követték el.

Magam hiányolom az egykoron Ukrajnában szolgált tisztek és honvédek megszólaltatását, hiszen amíg Soá-interjúkból olvashatunk szemelvényeket, addig az egykori honvédtisztek és katonák naplóiból, visszaemlékezéseiből, vagy interjúiból vajmi keveset, pedig a paritás elve is azt kívánná.

f5.jpg

"Szántani segítünk a lakosságnak" Kubiscsa, 1943 tavasza

Tény, hogy 1941 nyarától az arcvonal mögött teljesen másfajta, kegyetlen háború zajlott és erre az ukrán területek megszállására kiküldött magyar alakulatok nem voltak felkészítve. Mint minden hadseregben, úgy kezdetben itt is előfordultak erőszakos kilengések, de ezek szórványos jellegűek voltak, hiszen ellenkező esetben a megszállt területekről később visszavonuló honvédeket számos atrocitás érte volna a partizánok és a lakosság részéről, de ez nem történt meg.  Arra vonatkozóan, hogy a megszálló erőket elégtelen felszereléssel és fegyverzettel küldték ki, vitatkoznék, hiszen ne feledjük el, csak 1938 tavaszán vette kezdetét a honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztése, közel 20 esztendős lemaradást kellett behoznunk, s 1941-ben a magyar hadiiparnak még az is nagy gondot okozott, hogy a gyorshadtest veszteségeit pótolja. Mivel a megszálló erőket rendfenntartás céljából küldték ki, így tüzérséggel, páncéltörő eszközökkel és páncélosokkal nem rendelkeztek. A fokozódó partizántevékenység és a német hadvezetés gátlástalan viselkedése miatt – mivel szükség esetén a magyar megszálló alakulatokat is bevetették a szovjet reguláris erők lassítására – később igyekeztek ezen hiányosságokat pótolni. A szélsőséges időjárási viszonyok is alaposan próbára tették a honvédeket. „Adjatok, hogy honvédeink megállják a helyüket” és a hátország nem feledkezett róluk, hiszen már 1941 októberétől jótékonysági akciók sora vette kezdetét, hogy téli ruhaneműt, óvócikket gyűjtsenek számukra.

A szerző kitért a munkaszolgálat kérdéskörére is, és azon túl, hogy beszámolt a muszosok sérelmére elkövetett kegyetlenkedésekről – amelyek nem voltak általános jellegűek –, idézett olyan eseteket is, amikor a munkaszolgálatosok a honvédek és nem a szovjetek oldalán avatkoztak be a fegyveres küzdelembe. Arról is írt, hogy a német megszállást követően paradox módon a katonai munkaszolgálat „életbiztosítást” jelentett a muszosok számára, mivel így elkerülték a deportálást.

f3.jpg

Magyar-német labdarúgó mérkőzés közönsége Csernyigovban 1942 nyarán

A honvédek esetenkénti erőszakos fellépésére az általa említett erőszakspirál csak részben szolgál magyarázattal. Ahhoz, hogy megérthessük cselekedeteiket és motivációikat, ismernünk kell gondolatvilágukat és eszmeiségüket, így nem mai szempontok alapján kell ténykedésüket górcső alá vennünk. Az akkori magyar társadalom döntő többségét – így tisztet és honvédet egyaránt – a revízió, az antibolsevizmus és az azzal párosuló antiszemitizmus határozta meg, hiszen a nemzeti emlékezet számon tartotta a 133 napos tanácskommün ország- és nemzetvesztő tevékenységét. Mindezek tetteikben is megnyilvánultak.

Míg a Szolgálati szabályzat a honvédség belső szabályozója volt, az 1939-ben kiadott Harcászati szabályzat a hadrakelt sereg viselkedését is szabályozta, s ez a megszállt területeken is érvényben volt. Ezen szabályzat úgy fogalmazott, hogy a parancsnok „hivatása a vezetés. Az ő feladata az elhatározás, a parancsadás, a végrehajtás ellenőrzése, a csapat erkölcsi értékének megóvása és emelése, valamint az alárendelt egységek harcképességének fenntartása. Teljes mértékben felelős mindazért, amit a vezetés érdekében tett vagy tenni elmulasztott.” A hadműveleti területen működő katonai közigazgatás feladatairól a következőket írta: „minden téren a hadviselés érdekeinek kielégítése és a hadrakelt sereg tehermentesítése mindattól, ami harckészségüket és harcképességüket hátrányosan befolyásolná. Gondoskodik tehát a hatálya alá tartozó területen az összes szükséges közigazgatási tennivalók ellátásáról, a lakosság életviszonyainak és magatartásának szabályozásáról, a közrend és a közbiztonság, valamint a gazdasági élet folytonosságának fenntartásáról.” A hadbíróságok „a hadrakelt seregnél bűnvádi eljárásra vonatkozó szabályok a gyors megtorlást biztosítják. A gyors eljárás természetesen nem mehet az ügy igazságos elintézésének rovására.”  A tábori rendészet feladatainak leírásakor arra is kitért, hogy „A polgári lakossággal szemben tett intézkedések szigora a lakosság megbízhatóságához, magatartásához és a hadviselés érdekeihez igazodjék. Nyugodt vagy éppen barátságos érzelmű lakossággal szemben a kíméletlen eljárás éppoly hiba, mint az ellenséges érzelművel szemben az erélytelenség.”  A biztosító csapatok operálása kapcsán pedig kijelentette, hogy a „foglyokat ellenséges magatartás, vagy szökési kísérlet esetén lőjjük le.”

f4.jpg

Miklósy István ezredes, a 32. gyalogezred parancsnoka nyezsini hölgyekkel beszélget

Ukrajna keleti és nyugati felében valóban különbözött a megszállás jellege. A 101. életévében járó nemes békei Koós Ottó 1941-ben, mint hivatásos főhadnagy és a székesfehérvári 33/III. zászlóalj századparancsnoka került ki a 105. gyalogdandár megszállási területére. 2016 februárjában így jellemezte kinti tevékenységüket: „Könnyű utólag az íróasztal mellől, a meleg szobában ítélkezni, hiszen aki nem volt ott, nem is tudja, miféle háború volt ez! Nem tudtuk, odakint mi vár ránk, hiszen itthon erre nem készítettek fel minket. A kegyetlen hideg és a nagy távolságok mellett teljesen magunkra voltunk utalva, nem tudtuk, az ottaniak közül ki a barát, ki az ellenség. És amikor megtörtént, hogy a melletted lévő bajtársadat, földidet lőtték le, akkor nem azt nézted, hogy az előtted szaladó asszony-e vagy gyerek, hanem csak azt, hogy gyanúsan viselkedik, nem áll meg a felszólításodra, ezért a fegyveredet kell, hogy használd. Vagy ő, vagy én – így voltunk ezzel.”  Nyugat-Ukrajnában „idillikusabb” volt a helyzet, melyet 1998-ban egy érdekes történettel támasztott alá nemes pusztarádóczi Basó József hivatásos főhadnagy, aki 1943 decemberében került ki a jászberényi 102. önálló harckocsiszázaddal. Egyik katonája kimenőt kért, arra hivatkozva, hogy egy ukrán leánnyal van találkozója. A főhadnagy legnagyobb megdöbbenésére a legény igen rövid idő alatt visszatért, mire megkérdezte tőle, hogy elmaradt a találkozó? Erre azt felelte a honvéd, hogy „Dehogy maradt el főhadnagy úr! Már kezdtem jóba lenni a menyecskével, amikor észrevettem, hogy tetvek vannak a hajában... Na, el is ment a kedvem az egésztől!” Az eset nem csak a románc miatt érdekes, hanem azért is, mert jellemzi az ottani életkörülményeket.

f6.jpg

Német tiszt beszédét hallgató honvédek és ukránok 1943 tavaszán

A németek és szövetségeseik megszálló tevékenységéről nem alkothatunk átfogó képet, mivel a szerző csupán megemlítette, hogy román és szlovák alakulatok is megfordultak az okkupált szovjet területeken. Megszálló szerepünket minden bizonnyal árnyalná, ha a többi, németekkel szövetséges hadsereg megszálló tevékenységét is alaposan megismerhetnénk. Ennek egyik legdurvább példája az, ami Odesszában történt. A megszálló román hadsereg vezetése maga döntött úgy, hogy német segítség nélkül oldja meg a város zsidótlanítását. Az okot az NKVD székház 1941. október 22-i felrobbantása szolgáltatta, amely detonáció 135 román és német tisztet ölt meg. Constantin Trestioreanu tábornok megtorlásként parancsot adott a zsidók és kommunisták összefogdosására, így a románok közel ötezer civilt rángattak ki otthonaikból és tárgyalás nélkül végeztek velük. A szerencsésebbeket agyonlőtték, többségüket pedig felakasztották a házak erkélyeire és a villanypóznákra. Nem sokkal később Antonescu marsall utasítására az összes odesszai kommunistát és zsidót lefogták, aláaknázott raktárakba zárták és azokat rájuk gyújtották. Akik nem a tűzben és a robbanásokban vesztek oda, azokat lelőtték. Huszonkétezer ember halt meg így. Mindezek ellenére a románok inkább hősként emlékeznek Antonescura és nem stigmatizálják őket, sem ők önmagukat bűnös nemzetként.

f7.jpg

Hasra szállt Focke-Wulf FW 189 felderítőgépet vizsgáló honvédek 1943 őszén

Magam azon magyar emberek közé tartozom, akik a vesztes világháború ellenére is hősként és nem háborús bűnösként tekintenek nagyapjuk generációjára, ezért remélem, hogy a szerző későbbi kutatásai is e hitet táplálják és magyar szívvel, magyar tollal igyekszik feltárni történelmünk ezen szeletét.

A képek a szerző gyűjteményéből származnak.