Paksy Zoltán: Válasz a bíbor árnyalataira

A Magyar Narancsban jelent meg egy interjú Paksy Zoltán történésszel Türelmetlen és megrögzötten antiszemita személy volt címen Mindszenty József bíborosról. Erre válaszként publikáltuk blogunkon A bíbor 50 árnyalata címen egyesületünk elnökének, Nyári Gábornak írását. Paksy Zoltán ezt követően juttatta el szerkesztőségünkhöz Nyári Gábornak írt válaszát, amelyet az alábbiakban változtatás nélkül közlünk.

Nyári Gábor A bíbor 50 árnyalata hangzatos címmel írt publicisztikát a Mindszenty Józsefről készült interjúm és nyilatkozatom kapcsán. Azért írom, hogy publicisztikát, mert írását történészi megközelítés nem jellemzi, abban sem szakmai érvek, sem okfejtés nincs. Cikkében egymást követik a tárgyi tévedések és csúsztatások, utóbbiak egyre durvább formában. A félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy nem gondolom, hogy ezeket Nyári Gábor szándékosan követte el, szerintem ezek a felszínes tudás és a történészi objektivitást elhomályosító ideológiai elkötelezettség következményei.

Reakcióként először is hangsúlyozom – ami szerintem az interjúból is kiderült –, hogy Mindszentyvel kapcsolatban azért foglaltam állást, mert egy kormányzati döntés őt a magyar nemzeti emlékezet legnagyobb alakjai közé kívánja emelni. Én erre reagálva értékeltem az életművét, s ezért emeltem ki az általam negatívumoknak tartott tényeket, és éppen ezért tettem ezt most. Tehát erős csúsztatás cikkének felütése, hogy én történészként szakmai hibát vétek, mert csak a negatívumokat emelem ki Mindszenty József életművéből. Igen, mert ez volt az írás célja.

Nézzük Nyári Gábor cikkének mondatait és állításait sorban! Nyári szerint az 1944 előtti antiszemitizmus más, mint a mai, mert akkor Magyarországon senki nem akarta a zsidók fizikai megsemmisítését (ez a kijelentése már önmagában megérne egy komolyabb elemzést, kritikát, de most lépjünk túl rajta). Szerintem tiszta politikai antiszemitizmus az, amikor valaki abban hisz, hogy a zsidók a társadalom negatív figurái, akiknek korlátozni kell a jogait a nemzet érdekében. Ez az álláspont tükröződik Mindszenty lapjában, a Zalamegyei Újságban minden olyan történelmi időszakban, amikor ezt büntetlenül megtehette (1919–1922., 1938–1944.) Nyári azt írja, hogy Mindszenty „egy keresztény, nemzeti állameszme megerősítésére” törekedett. Ebben egyetértünk, én ezt szó szerint így írtam le egy könyvemben vele kapcsolatban. Csakhogy ebbe az állameszmébe a zsidók nem férnek bele. Jön az első csúsztatás: olyan sorokkal vádolom az említett Zalamegyei Újság kapcsán Mindszentyt, amiket nem ő írt, hanem „egy hozzá köthető lapnál dolgozó újságíró”. Itt különösen a „hozzá köthető lap” eufemisztikus megfogalmazására hívnám fel a figyelmet, amivel a szerző a felelősségét igyekszik elkenni. Szögezzük le: annál a lapnál semmi olyan nem jelenhetett volna meg, amivel a plébános nem értett egyet.

Idézem Nyári következő mondatát Mindszentyről: „a vészkorszakban fellépett minden üldözött, így a zsidóság érdekében is, ezzel kockáztatva saját életét”. Szerintem a szerző is tudja, hogy ez nem igaz, ha nem, akkor nézzen utána a vonatkozó szakirodalomban, például Balogh Margit most megjelent Mindszenty nagymonográfiájában. Mindszenty sehol, semmilyen formában nem lépett fel az üldözött zsidóság érdekében! Ezt a témakört nem is kívánom tovább tárgyalni, mivel könnyen lezárhatjuk: kérem, sőt felszólítom a szerzőt, hogy mutassa be azokat a tényeket, eseményeket, amikor Mindszenty az élete kockáztatásával (vagy anélkül) zsidókat mentett 1944-ben vagy máskor, idézze tőle azokat a mondatokat, amelyeket nyilvánosan mondott valaha is a zsidók érdekében!

Ide kapcsolódik Nyári Gábor azon mondata is, mely szerint: „Az pedig szintén kimaradt a Magyar Narancs interjújából, hogy a veszprémi egyházmegyében Mindszenty felgyorsította a zsidók megkeresztelkedési folyamatát.” A valóság ennek éppen az ellenkezője, Mindszenty a veszprémi egyházmegyében 1944-ben 3 hónapról 6 hónapra emelte a kikeresztelkedni akaró zsidók várakozási idejét, tehát megnehezítette a folyamatot (Balogh Margit 342–343. p.)

Jön a csúsztatás: „Azt sem értem, hogy miért hiba az, hogy „csak” a kikeresztelkedett zsidókért szállt erélyesen harcba.” Természetesen soha, sehol nem állítottam, hogy hiba volna. Mindig hangsúlyoztam, hogy a kikeresztelkedett zsidókat valóban a védelmébe vette, vagyis a már keresztényeket, hiszen aki komolyan veszi az egyházi szentséget, akkor ők már nem zsidók. Természetesen Mindszenty ide tartozott. Egyébként itt önellentmondásba keveredik a szerző, akkor most elismeri, hogy csak azokat a keresztényeket védte, akik egyébként a zsidótörvények hatálya alá estek? (Mellesleg, hogy hol és mikor szállt értük „erélyesen harcba”, azt itt se firtassuk). Ide belekeverni a „faji felfogást”, nagyon durva megfogalmazás, mintha ilyen állítást velem bárhogyan is kapcsolatba lehetne hozni.

Jön egy újabb tévedés, csúsztatással vegyítve: a szövegkörnyezetből az derül ki, hogy a szerző Mindszenty nyilasok általi letartóztatását annak tudja be, hogy zsidókat mentett. A valóság ezzel szemben az, hogy Veszprém megye nyilas főispánja azért tartóztatta le, mert ellenszegült a hatósági utasításnak, és a veszprémi püspöki palotába nem engedte meg a katonák beszállásolását. Ha a szerzőnek erről az eseményről más információi vannak, akkor javaslom, hogy azokat a történetírás szabályainak megfelelően publikálja.

Nyári Gábor többször vádol azzal (mivel is vádoljon mással, ehhez kell a legkevesebb bizonyíték), hogy „retrospektív módon” szemlélem a történteket, vagyis a jelen egész más értékrendjén és információs szintjén szemlélem és ítélem meg a korabeli történteket. Itt utalnék a tanulmányomban is hangsúlyozott Apor Vilmos győri püspök tevékenységére, aki 1944-ben kezdeményezte, hogy a katolikus egyház határozottan álljon ki az üldözött zsidók védelmében, s aki így fogalmazott: „Hogy fogunk megállni a történelem előtt, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk egy olyan kormánnyal, amely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz 100 és 100 ezer embert, és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolga munkára és a halálba deportálják.” Kezdeményezését Serédi Jusztinán hercegprímás leállította, s Mindszenty 1944. májusi nagykanizsai nyilatkozata mutatja, hogy egyetértett ezzel a lépéssel.  Abban a „tiltakozásban”, amit a Serédi – Mindszenty vonal végül megfogalmazott, a következő mondatok is szerepeltek (a vészkorszak idején!): „Mi sem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. … Nem vonjuk kétségbe, hogy a zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell” stb. Majd cirkalmas, a közember által meg sem érthető körmondatokban fogalmazzák meg, hogy mi is az isteni törvény és hogyan kell egy földi hatalmat gyakorolni. Ezt én visszafogott tiltakozásnak neveztem, de talán a gyalázatos kifejezés jobb lett volna. Nyári Gábor szerint azonban ez is szép teljesítmény, mert az országot megszállták a németek és mást nem lehetett tenni. A nem sokkal később mártírhalált halt Apor Vilmos püspöknek, ahogy láttuk, erről más volt a véleménye. Ennyit a retrospektív megközelítésemről. Nyári természetesen a „tiltakozó” körlevél antiszemita tartalmát is elfelejti megemlíteni.

Mindszenty – írja Nyári Gábor – „elítélte mind a bal, mind a jobboldali szélsőségeket”. Sugallja ezzel, hogy Mindszenty középen állt, ami nem igaz. A baloldallal kapcsolatban nem a szélsőséget ítélte el, hanem az egész baloldalt, mindent ami hozzá köthető, a szociáldemokráciát, a munkásmozgalmat, a szakszervezeteket. Ezeket a magyar nemzet ellenségének tartotta. Amikor Zalaegerszegen az ő irányításával építkezések zajlottak, nem engedte, hogy olyan munkások dolgozzanak, akik szakszervezeti tagok voltak (szociáldemokrata tevékenység a két háború között nincs Zalaegerszegen, a kommunistáról nem is beszélve). A zalaegerszegi munkások 90 százaléka szakszervezeti tag volt, ezért Szombathelyről kellett munkásokat hozatni. Az egyébként konzervatív városi közgyűlésben is komoly vihart váltott ki a lépés, de ő hajthatatlan maradt. Természetesen ez a magatartás egy ma hasonló politikai nézeten lévő személy számára szimpatikus lehet, de nem egy demokratikusan gondolkodó ember és társadalom számára.

Az 1945 utáni korszakhoz érve Nyári Gábor újabb csúsztatáshoz folyamodik, úgy állítja be a dolgot, mintha én a legitimizmusát tartanám megmosolyogtatónak, holott nyilvánvaló, hogy én nem erről beszéltem, hanem arról az elképesztő tájékozatlanságról, ami Mindszentyt jellemezte 1945-ben is. Nyári azonban továbbviszi a fonalat és írása mélypontjára ér, most már én olyan személy vagyok, aki 1956 hőseit is megmosolyogja.

Végül Nyári Gábor a következő mondatokkal fejezi be cikkét: „Mindszenty meg- és elítélésekor fontos lenne az adott korszak körülményeit figyelembe véve vizsgálódni, valamint a rendelkezésre álló források teljes spektrumából (például a hercegprímás kiadott beszédei és körlevelei, amelyek egészen más személyiségről tanúskodnak) meríteni. Ugyanis történészként semmiképpen nem lehet követendő példa a retrospektív ítélkezés és szelektív forráshasználat…” Mindszenty József életének eddig könyvtárnyi irodalma van, de érdekes módon például a zalaegerszegi időszaka szinte teljesen feldolgozatlan. Akkor most ki az, aki szelektív módon ismertet egy életművet? Mindez nem zárja ki azt, hogy ismerve a teljes életművet, aki azzal egyetért, példaképének tekintse Mindszenty Józsefet. Ez szabad választás és értékítélet kérdése, de egész más a helyzet egy egész nemzet elé példaképül állított személy esetében. Az én célom nem volt más, mint éppen ezekre a kevéssé ismert és elég problematikus tényekre felhívni a figyelmet, ezért nem idéztem a beszédeiből, a körleveleiből, meg az egyházi prédikációiból. Ezekből nyilván szépen kirajzolódik, hogy viszonyul az illető a saját híveihez, de az nem, ahogy a társadalom többi részéhez.